Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - Hajdú István: Rovarok, férfiak és nők

A közepe ott van, ahol vagy

(Lapok a barna füzetből)

Kételkedem, tehát vagyok. így kezdődik a barna füzet. Valaki már mondta ezt is. Mindent mondtak már. Barna. A színt nem választottam, van. Ez az üres füzetem van. Illik az első mondathoz. A színe. Keverékszín. Így áll a lexikonban. Ez már a tizenkettedik mondat. Nem félni! Az, hogy "Gondolkodom, tehát vagyok", az azelőtt volt. Magabiztos, öntelt, öntudatot, védelmet adó. El tudom tervezni, meg tudom magyarázni. Fölfogom. Ami nem gondolkodik, az nincs. Meg kéne nézni Descartes-ot. Nem nézem meg. A világ attól megy, mi több, attól van, hogy kételkedem. Hogy nem hiszem el, hogy addig ér, hogy akkora, hogy úgy működik, ameddig, amekkora, ahogy. Pláne, ha mondják. Ha folyton beleakadok a bizonyosság köteleibe. A gondolkodom, az a kész helyzet. Elfogadása valaminek, megalázkodás, "passzív rezisztencia". Csak. A kételkedem, az a nyújtózkodás, a tiltakozás, az örökös bizonytalanság, az aktív belepusztulás.

*

Nyugi! Most egyszerre tele szeretnéd írni mind a százötven lapot. (Háromszázat? Ha mindkét oldalára írsz, annyi.) S attól félsz, hogy elszakítod a fonalat, s hogy hülyeségeket ismételgetsz. Igen, ez az. Kételkedsz benne, hogy értelme lenne, s magadban, hogy hogyan, miért. Kit érdekel? Kit, ha csak a lüktetést akarod rögzíteni. A tényt, hogy hátha nem úgy van? S ha úgy, akkor nem bizonyos, hogy azért úgy, mert azt gondolod róla. Aki mögötte, annak a fél arca mindig eltakarva. Folyton mozog, jeleket ad, legyőz, örvendezik, hogy milyen kicsi vagy, belebújik a többiekbe, hogy dicsekedjék, milyen hatalmas. Mind-mind bizonyosság. Átnéznek a fejed fölött, megszégyenítenek, fölmagasztalják önmagukat és egymást. Az a legkönnyebb, ha rábólintasz; az a legnehezebb, ha ellentmondasz; az a kételkedés, ha hallgatsz. Most. Ha úgy kételkedsz, hogy ellentmondasz,