Irodalmi Szemle, 1995

1995/1 - Z. Németh István: Kissisa

Z. Németh István

ébrenlét nyomasztó gondolataitól. Semmi sem szokott jobban feldühíteni, mint amikor semmittevéssel telik el egy napom. Pazarlás! Az élet annyira rövid, hogy még ennyit sem engedhetünk meg magunknak.

Elképzeltem, ahogy ezt súgja egy hang: "Lazítsd el izmaidat!" Ellazítottam. "Most gondolj valami szépre!" — búgta a képzeletbeli hang. S itt csődöt mondott az egész istenverte taehnika, hiszen abban a pillanatban Kissisa jutott eszembe, nyugalmam szertefoszlott, izmaim összerándultak, éhes lettem, és szomjas, lelki és testi kielégületlenség kezdett gyötörni. Mindez némi féltékenységgel körítve.

Van az eseményeknek egy pizonyos pontja, amelyen nem szabad még gondolatban sem megállni, elidőzni, mert az igazság, a hazugság, a valóság, a képzelet és az álom olyan elegyet képez, amit egy idő után elfogadsz, s aztán már lehetetlenség visszatalálni a helyes ösvényre.

Ez történhetett velem is. Mindent összegubancoltam, hogy Nagy Sándorként egy kardsuhintással végül mindent elintézzek. Az a lehetőség azonban valahohy kimaradt a számításból, hogy a szálak a nyakam köré is bogozódhatnak s megfojthatnak, mielőtt még gordiuszi grimbuszt rendeznék.

Ezt igazolta a másnap déli incidensem is. Kissisáék családi házának ablakából egy vadidegen pofa nézett veelm farkasszemet. M iután negye óráig a csengőnek támaszkodtam.

—Melinda nevű lány itt sohasem lakott—közölte mogorván, majd becsukta az ablakot, jelezve, hogy nem ér rá idegenekkel tereferélni.

Ismét negyedórás csengetés következett.

— Bizonyára tévedés lesz a dologban — mondtam óvatosan. — Melinda sem beszélt róla, hogy esetleg elköltöznének. És nyugodjon meg, a házat sem tévesztettem el.

— Tűnjön el!

— Oké, oké — nyugtatgattam —, megegyezhetünk, eltűnök, lekopok, olajra lépek, felszívódom, elhordom magam, vagy éppenséggel angolosan távozom. De mondja meg, hol van Kissisa... izé, Melinda!

— Mondtam már, hogy fogalmam sincs, kiről beszél —jött a válasz gúnyos mosoly kíséretében. Aztán ablakkcsukás.

Ezúttal csak öt percig percig kellett nyomnom a csengőt, hogy újból megjelenjen a pasas. De mivel ezúttal egy vadászpuskát is tartott a kezében, jobbnak láttam, ha felhagyok a kérdezősködéssel. Illedelmesen elköszöntem, és sietősen távoztam.

Vakmarci éppen edzésről jött, amikor lógó orral beléütköztem.

— Tisztelj meg látogatásoddal — kurjantotta vidáman, és hátba veregetett.