Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - KONTEXTUS - Szarka László: Szénás lábbal, szalmás lábbal

Tompa Mihály: A pipishez — A létről való beszéd

ember érdekeltségét bizonyítja ama természeti jelenség — egy madáralak —, s ennek felismerésével, önnön sorsa iránt. Az emberi sors etikus elrendezettsége iránt

— végső soron még ez is állítható.

3. Ha átnézzük a madár-mítoszokra vonatkozó lélektani, művelődés- és motívumtörténeti értelmezéseket, azt találjuk, hogy zömük csak nagyon érintőlegesen vonatkoztatható erre a Tompa-versre. (A tematikusán idevágó többi Tompa-költeményre annál inkább.) A madár az ég és a föld közötti távolságot, illetve ennek a köztes térnek a meghódíthatóságát jelképezi, s egyben szüntelenül a röpülés varázslatosságára emlékezteti a földhöz ragadt embert. C. G. Jung, a kollektív tudattalan nagy kutatója felsorolásában a madarak reprezentálják (a mítoszokban és az álmokban) a szellemeket, az angyalokat, a természetfölötti segítséget, a gondolatokat, a képzelet szárnyalását. Ám amikor arra gondolunk, hogy a hinduk szerint a madár a létezés magasabb állapotát személyesíti meg — aligha tudjuk idekapcsolni Tompa szerény madarát... Akinek alakját egyébként hiába is keresnők mind a magyar népköltészetben, mind lirikusainknál... De hát ki is, mi is a "pipis"?

A pacsirtafélék egyik alakja: a búbos pacsirta (Galerida cristata). Mint családja többi tagja, verébre hasonlító, földszínű, igen jól futó dalos madár. Legjellemzőbb tulajdonsága életterének közelsége az emberi lakóhelyekhez: ezek közelében többnyire a földön fészkel, párosán élve életét. Föltűnően vonzódik az utakhoz, gyakran látni az árokszélen szaporázva vagy az országutat keresztezve. Erre a vonására már az ókori természettudósok fölfigyeltek. Mintha keletről húzódna Nyugat-Európa felé: a németek "kozákmadámak" is mondják, mert úgy emlékeznek, hogy 1813 táján jelent meg a Napóleont követő oroszokkal együtt. A magyar nép igen szereti, noha különösebb figyelmet nem fordít rá. Mondják pisitnek, kontyos madárkának, pityernek, butykás katónak is. "Szűrt vesz kend" — ezt hallják bele szavába, amely tele van egyéb madarak jellemző áriafoszlányaival

— lévén kitűnő hangutánzó.

Herman Ottótól tudjuk azt, hogy a búbos pacsirtát — Arany egyetlen utalásán, illetve Tompa versén kívül — nem említi se a népköltészet, se a népies romantikus magyar Ura. Ugyancsak tőle tudjuk azt is, hogy a nép számára a madarak életmódja mindig figyelemreméltóbb, mint külleme; amelyek bekerülnek a népköltészetbe, többnyire szokásaik és viselkedésük révén — jutnak be oda. Herman Ottó hitelesnek mondja Tompa madár-ábrázolatát, nem mulasztva hangot adni kora demokratikus közérzeményének, midőn említi, hogy 'különösen a szegény ember lakta helyekhez oly szívesen ragaszkodó madár". Figyelmesen olvasva Tompa "etológiái" érvényességű leírását, könnyen megmagyarázható a pipis népközeliségének, valamint nép- és műköltészeti mellőztetésének paradoxona. Eme kismadár élete oly szorosan kötődik az emberhez, hogy sorsából hiányzik minden olyan elem, amely morális ellegóriának lehetne kiindulópontja. Mint az elköltözés és visszatérés egyeseknél (gólya, daru), a végzetre való utalás másoknál (holló, kuvik stb.). A pipis észrevétlen részese a mindennapi szegényemberi, földközeli életnek. Közel van, ám mégsem a házi élet résztvevője, mint a fecske