Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - GALAXIS - Czakó Gábor: Onko-ökológia

Képzelt napló egy erdélyi utazásról

Pozsony, 1995. március 21.

Reggel Kántor Lajos könyvtárában a Házsongárdi temető albumát nézegettem. S most, este tizenegykor, immár itthon egy Dsida Jenő-strófa botladozik fáradt agyamban (az album 153. oldaláról):

Szólni szeretnél —

ne fáraszd már magad, szépen feledd el,

légy már legenda,

szelíd, világító, okos fejeddel —

Hogy van az, hogy Erdélyben mindjárt mindennek legendája támad? Minden úgy kezd létezni, hogy történetté válik. A történethez értenek ennyire Erdélyben vagy a történéshez? A kettő itt — a székely népballadák sorstragédiáitól a költő Szilágyi Domokos tragédiájáig és Sütő András kivert fél szeméig — úgy látszik, egy és ugyanaz. Láng Zsolt mondja egy interjújában: "Történet nélkül nem tudok a valóságról beszélni. Ami kimarad a történetből,, az nics."

De térjünk még vissza egy fél délelőttre Kolozsvárra.

Reggel vigasztalanul esett az eső, mégis arra kértem Lajost, hogy nézzünk szét a városban, mit változott hatvanhét óta. (Akkor voltam itt utoljára.)

A látvány torokszorító volt. Kolozsvár fekete és elhanyagolt. Az autók a járdákon parkolnak, a járókelők leszorulnak az úttestre, helyi autóbusz- és villamosközlekedés nincs (én legalálábbis nem láttam), az úttestről a közlekedési jelek hiányzanak, még a felezővonal sincs kijelölve, az autók és a járókelők egymás hegyén-hátán. Az utcákról minden mozdíthatót ellopnak, felszedik a csatorna- nyílásokat fedő rácsokat is, és eladják. Az egyik nyílásról (most piszkos víz bugyborékol benne) mesélte Lajos, hogy Lászlóffy Aladár a minap majd a lábát törte benne, mert akkor is így tele volt vízzel, a költő belelépett, s a baj majdnem megtörtént.

Sehol egy magyar szó, sehol egy magyar felirat. Orientális tolongás, minden az utcán zajlik, csak a bazárok hiányzanak. Sok az ortodox székesegyház, a főtereken román szobrok: Avram Iancu, Mihai Viteazul. Az előbbi pontosan olyan, mint a magyar bábosok Vitéz Lászlója (állítólag a vattásoknak sem tetszik). Lajos szerint Kolozsvárnak még mindig 80 ezer magyar lakosa van, én az utcán eggyel sem találkoztam.

Megnéztük a megrepedezett Mátyás-szobrot is, egy román nyelvű tábla van rajta. Lajos elment újságot venni, egyedül silabizálom a román szöveget, nem boldogulok vele. A szobor alatt egy pádon fekete báránybőr süveges atyafi sza- lonnázik, megkérdezem, tud-e magyarul, le akarom vele fordíttatni a tábla szövegét. Vasvillaszemmel néz rám, nem válaszol. Valószínűleg görgényi román, fut át az agyamon, 92-ben onnan jöttek a leitatott, bunkókkal, fejszékkel felfegyverzett román parasztok a márosvásárhelyi románok "megsegítésére". Ennek a szalonnázó atyafinak sem kellett volna sok, hogy a torkomnak ugorjon. Jön Lajos, lefordítja a