Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Laczkóné Erdélyi Margit: Önámítók drámai térben

Bohár András

alapjaira" azonban rákérdezhetünk. S amint azt a fent idézett Beckett-montázs is jelzi, a játék fogalma érvényes adalékokkal szolgálhat. Egyrészt az együttjátszás, együttcselekvés aspektusából, ezek önmozgásából vonhatunk le következtetéseket az alkotói-befogadó szerepek újraértelmezésével kapcsolatban, másrészt a játék cél nélküli értelmessége megadja a támpontot, esetünkben a mű rekonstrukciójával összefüggésben, ám mégsem teszi azt lezárttá, mert az együttjátszás folyamatának mi, az "olvasók" is részesei vagyunk.

Cselényi mindezt az alapbeállítódást megkísérelte érvényesíteni a különböző' műalkotás-kompozícióiban és saját alkotói magatartásában egyaránt. Minden egyes munkájában megtalálhatjuk azokat a szimbolikus, emlékeztető formákat, amelyek lehetőséget kínálnak mindannyiunknak, hogy töredékes létértelmezéseinket kiegészíthessük. Mindezt a művészeti tapasztalás olyan kontetualizá- ciójában teszi, hogy alkotásaiban nem csupán utalás történik valamire, hanem az, amire az utalás történik, valódibb mivoltában van jelen: a lét gyarapodása történik meg (Gadamer: A szép aktualitása, 1994. Bp.).

S talán az előzőekben jelzett játék és szimbólum fogalmak és prezentációik adják költészetének azt a plusz energiát, amelynek segítségével folyamatosan megkísérelheti az ünnep által szimbolizált közösség életrehívását. Ami együttlét, együttjárás, ami elválaszt mindannyiunkat a munkatevékenység során kialakult hierarchiáktól, s ami lehetőséget ad dolgok, események és együttlétek "maga idejének megítélésére" (Gadamer uo.).

3.3.1.4.

Oly korszakban élünk — írja Ortega —, mely csodálatosan alkalmasnak érzi magát arra, hogy megvalósítson, de nincs mit megvalósítania. Mindenekelőtt uralkodik, csak saját magán nem. Úgy érzi, elpusztul tulajdon bőségében. S mindezek oka: az eltömegesedés, a középszerűség, a rebarbarizáció. Azon gondolatok tetemes részét, melyekkel élünk, nem gondoljuk át az evidencia bizonyosságával. Szégyenkezve ismerjük be, hogy a dolgok jelentős hányadát, melyekről beszélünk, nem értjük jól, és ha megkérdeznek bennünket, hogy miért mondjuk, azaz gondoljuk őket, azt válaszoljuk, hogy azért, mert hallottuk, mert mások is mondják. Sohasem kíséreljük meg, hogy saját magunk számára újragondoljuk őket és evidenciaként keressük.

A fentiekben jelzett művészeti törekvéseket még inkább polarizálják azok a kultúrkritikai reflexiók (lásd Ortegáét is), amelyek megnyitják a lehetőséget a művészet és a művészetről szóló közös beszéd előtt. így a költő mintegy a hiányra való utalással ad esélyt a történések bekövetkezésének.

(Az élmény- és egzisztenciameghatározottság komplexitása) Cselényi László legutóbbi köteteiben még inkább szerves formát öltött az egzisztencia élményszerűségének megjelenése. Az Acetilén ágyakban és az Elvetélt szivárványban a lírai lenyomatok már olyan struktúrát képeznek, amelyben az individuális, a valóságos, a nyelvi és egzisztenciális élmények szabad játéka válhat a költői létmód alap-elemévé. Itt már végképp nem találkozunk a narratív és poétikus elemek cl-különülésével, csak a tematizációk egybekapcsolódásával.