Irodalmi Szemle, 1995
1995/4 - Laczkóné Erdélyi Margit: Önámítók drámai térben
Bohár András 1/2 Akkor inár nagyobbak voltunk többet tudtunk a világról az inint eszembe veszem Menj el inkább vidd fel én áldozatomat egyszer csak sűrűbe értünk megfogott Tudod mit éreztem akkor azt gondoltam ím ez az jó uram honn-é az királynő Oh mi nagy bűn édes atyádról és az te megszakítás nélkül szerettem e lányt (Tragédia magyar nyelven) Nem véletlen, hogy a Cselényi-szövegekben a kezdet és az egész metafori- kájához Hérakleitosz töredékein és a hozzá kapcsolt mozaikdarabok közvetítésével vezet az út. Ezzel ugyanis mind a logosz egy szeriségére, mind a hozzáférési módok sokféleségére történhet utalás. S így nemcsak az igazság egyszeriségét, hanem a változás dinamikáját, az elrejtettség és el-nem-rejtettség oszcillációját is demonstrálja szerzőnk. S mindez jelzi egyben az alkotói s a befogadó pozíciók állandó mozgását is. Ehhez kapcsolódik a saját nyelv által közvetített világértelmezés, amely még inkább elmélyíti, kiegészíti az univerzális történetiség dimenzióját. így válnak értelmezhetővé a különböző interpretáció-montázsok különösséggel (Dosztojevszkij, Beckett), s így jutunk el ahhoz a képzeletbeli emlékponthoz (Halotti beszéd), amelyből újraolvashatjuk jelen és történelem szövegeken átsejlő intencionáltságát. Mindezt összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a Krétakor nemcsak a poézis határainak kiterjesztésében hozott újdonságokat (s itt elsősorban az alkotó-befogadó dialóguspozíciójának kimunkálására gondolunk), hanem egy merőben más történet- és létszemlélet kereteit is előlegezi. Cselényinél is azt a beállítódást tapasztaljuk, amit Lévi-Strauss fogalmazott meg egyik kritikájában: a történetiség egyenes vonalú mozgásának észlelése vagy a csupán kronológián alapuló kódolási rendszer egyáltalán nem több a társadalmi életre gyakorolt puszta hatásnál (Lévi- Strauss: La Pensée sauvage,1962, Párizs; Descola-Lenclould-Severi-Taylor: A kulturális antropológia eszméi, 1993, Budapest). S ha ezt a kérdésfeltevést tovább gondoljuk és szemügyre vesszük régiónk kulturális-művészeti meghatározottságait is, azt látjuk, hogy ennek a történeti szituáltságnak többféle relevanciája is lehet. Egyrészt eliminálhatja a társadalmi-politikai ballasztokat (mint pl. a szükségszerűnek vélt váteszi költőiséget és az ideologikus terheket), másrészt új legitimációs közösségek megteremtését veheti célba, amelynek módozatairól a későbbiekben (a játék, az ünnep és a szimbolika kapcsán) még szólunk. Most azonban fordítsuk figyelmünket a Jelen és történelem szövegösszefüggéseire, mintegy továbbértelmezve a kulturális jelentésképzések tematizációját, ami egyúttal le is zárja — legalábbis időlegesen — vizsgálódásaink kultúrantropológiai dimenzionáltságát. A természeti és társadalmi-kulturális tradíciók beemelése — mint már az előző összefoglalás kapcsán is érzékeltettük — jelentékenyen hozzájárul a diskurzus
