Irodalmi Szemle, 1995
1995/4 - Cselényi László: Bevezetés a(z újabb magyar) szép-irodalomba
Elméig és egzisztencia Cselényi László költészetéről (Még irodalom) Cselényi első két könyve még a hagyományosan értelmezhető verseskönyvek sorába illeszthető (Keselylábú csikókorom, 1961; Eriik, 1965). Ám ezekben az összefoglalásokban is — immár retrospektíve — felfedezhetjük költészetének egyik lényeges alapmotívumát: az élmény és az egzisztenciameghatározottság kettősségét. Ennek felismerése nemcsak azért jelentőségteljes, mert ez vezethet el, ez szolgálhat kiindulópontként a rész és egész hermeneutikai kérdés- feltevésének első megközelítéséhez, hanem azért is, mert ez biztosítja majd, hogy a körfolyamat végpontjaként visszatérhessünk az egzisztenciameghatározottság élményszerűségének problémájához. Már az első verseskönyv élmény lírája is erőteljesen tükrözi az egzisztenciameghatározottság komplexitásának ívét. A programadó vers (Keselylábú csikókorom) is előlegezi az élmények nagy és reprezentatív megformálásának szándékát. így az élmények formába öntése nemcsak a nyilvánvaló költői beszéd szubjektív szitu- áltságát vetíti elénk, hanem a tradicionális építkezést felhasználó, múltból építkező és a pozitív utópia jövőjét kívánó irodalmat is megtestesíti. Ennek a folyamatnak az állomásait gyűjtik egybe az első könyv nagy versei (Legenda az ifjúság vizéről, Virág Anna, Csallóköz virága, Mindennapi zsoltár, Énekek éneke, Országutak himnusza). A hagyományos életérzést és jövőorientáltságot kinyilatkoztató költői beszédmódot mintegy elmélyítik a népi tradícióból kinövő balladai fonnák, amelyek a megválthatóság poétikai üzeneteit közvetítik. Mindennek az élményvilágnak azonban megfigyelhetjük egy sajátosan belső szerveződését. Első mozzanatként a mindennapiság kérdésfeltevéseire figyeljünk: Ki kába hasonlatokért odaadtam szép ifjúságom, elszürkült csőrű kismadár, ki csak mereng lapuló ágon s nem mer repülni, ha az ég sólyomszámyakkal csalogatja, mert riasztja a végtelen, s ha zeng a nap, nem is néz arra, csak a maga pelyhes berkében szemerkélgeti a jövendőt, fújja egyhangú énekét, s ha az eget orv viharfelhők lepik el, behúzza nyakát az ág ölelő tenyerébe, ne hallja a szél dalát, s a zsarnoknak nem áll elébe. (Próbaszüret) 110IL\R AIND^ÖCS
