Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Sava Babič: Aki felfedezte az emberiség szétszakadt szálait

Thomka Beáta

A Merre a csillag jár (1984) Mészöly lassúbb, bővítő, elidőző, beszélyes írásai közül való. E próza ritkán engedélyez magának lazító gesztusokat, itt a kisvárosba véletlenül becsöppenő idegen mégis szokatlanul oldottan végzi éjszakai, nappali terepszemléjét. A véletlen útitárs hosszadalmas bölcselkedését megadóan hallgatja, együtt sodródik a búcsújáró tömeggel, kimerítő leltárt készít úti benyomásairól, terek, épületek, szobabelsők látványáról. A leírások annak a fokozott érzékiségnek az együtteséhez tartoznak, mely az úti beszámolót író személyt e váratlan helyzetsorban hatalmába keríti. Kissé mesterkélten hat a misztikus jel- képiségű Fekete Kutya, s némileg erőltetett az ideiglenes utasokból összeálló antropológiai táblakép is. Mindez elképzelhetően azért szembetűnő, mert az elbeszélő ahhoz a fegyelemhez és koncentrációhoz képest tesz engedményeket, melyet e prózaírás önmagának mércéül szabott.

Elégikus portré

Mészöly az 1980-ban írott bölcseleti poéma, az Elégia után az Anyasiratóban (1983) írta meg a visszafogottságában és fegyelmezettségében is megrendült, visszatekintően higgadt és megindultan összegező, metafora, líra és próza határán egyensúlyozó másik, valódi elégiáját. Az anya élettörténetének átszellemítésével, portréjával mintha maga is elkészítené a saját súlyos, blondelrámás festményét s odaakasztaná a húszas évekbeli megyeszép fiatalasszony képe mellé. Az elégikus tájkép ősi, kínai műforma, e szöveg pedig mintha két formai hagyományt egyesítő elégikus portré lenne.

Az Anyasirató formai bravúrja részben annak a kimunkált fegyelemnek a következménye, melyet — az első publikáció után pontosan negyven évvel — e kései művészet mind megejtőbb könnyedséggel tud érvényesíteni. Ezt a minőséget az Anyasirató esetében különösen fölerősíti az anya sorsmodelljének tényszerűsége, melynek metaforikus megfelelője a körbekerített róka leterítése. Az asz- szony s a róka patthelyzetének egybeesése már-már az allegória felé mozdítja ki a formát.

A puskások felállása matematikai, a lovonalon nincs rés. A hozzáértés ezúttal is árad minden mozzanatból, a középpont mégsem a róka, hanem a fiatalasszony. Kicsit szélről áll, mégis a színtér Gibraltár-pontján, ahonnét minden szemmel kísérhető. Fűzős magas szárú cipő van rajta, drapp hosszú szoknya, egyszerű erdészzöld kabátka. Színes szálakból font szalmakalapja megtévesztő mimikrivel olvad bele a háttérbe: akár egy kivételes tereptárgy is lehetne, ahogy megilletődött mozdulatlansággal marad idegen a barbárul egyszerű, kertelés nélküli kivég- zőhelyen.

Az így keretbe foglalt tereptárgy önmagában is megálló portré, tökéletes metszet, az áldozatiét szótlan formája. Mészöly rézkarcai e szöveggel is gazdagabbak lesznek, a leírás iránti kiváló érzéke picturát eredményez, mint a szöveg elején olvasható valóságos képleírás kapcsán. A történet még két motívummal teszi