Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Sava Babič: Aki felfedezte az emberiség szétszakadt szálait

Mészöly Miklós kisepikája.

szekrénybelsőknek, alanyoknak, céloknak, eszközöknek, viszonyoknak, körülményeknek, tárgyaknak, kelméknek, fotóknak, szövegeknek, intencióknak, tragédiáknak, szagoknak, érzéki észleleteknek, leveleknek, a Corpus Jurisnak, újságközleménynek, elboruló elme látomásának, dionüszoszi együttléteknek, különc alkatoknak, társadalmi mozgásoknak az időtávot és -rendet érvénytelenítő együttese biztosítja. A metszés, vágás nem mondatonkénti, a formálás epizódnyi egységeket hagy kikerekedni. Ezek közül a legtöbb tartósan emlékezetes és remekbe szabott.

Mészöly érzékelésmódjában is változásnak kellett beállnia e novellák írása idején, a hetvenes évek végétől, hisz nyelvének archaikus patinájával egyidőben a reduktív, hideg tárgyias nyelvet egy erős szenzualitású látás- és közlésmód váltotta föl. Ha elbeszélőjét, beszélőjét egyetlen virtuális személynek tekintjük, e személy érzéki emlékezete az idők múlásával és tudatműködésének a régmúlt felé orientálásával mindinkább kifinomult. A Pannónia-térkép ettől fogva nem csupán kúriák és parókiák, árterek és holtágak, gesztenyék és fenyők, enteriőrök és rejtekhelyek tereinek képével, hanem látványaik szenzuális tartalmaival bővül.

A Fakó foszlányok nagy esők évadján (1983) "helyszíne" az európai méretű bizonytalan, e bizonytalanban múlatják az időt szereplői, alaphelyzete pedig a hajdani végtelen poroszkálás utáni visszavonulás a tüskekalyibába, elmélkedés a történelem s a tudomány kérdései felett. (A megfáradt kuruc Bartinai Bartina nevét feltételezés szerint egy szekszárdi városrészből, helynévből képzi az elbeszélő.) Mészölyt a történelem, mint az empíria egyféle foglalata, mindenkoron foglalkoztatta, mégha oly intenzíven eddig nem is épített történeti, illetőleg nyelviirodalmi dokumentáris anyagra, mint e szövegben. A minta Wesselényi István Sanyarú világ című 18. század eleji naplója. A napló s az elbeszélés párhuzamait Jankovics József elemezte filológiai pontossággal. A tényanyag most nem az önéletrajzi fikció keretébe épül be, megmarad történetinek nyelvében és konkrétságában is. A szöveg a szövegben, az intertextualitás és az idézéses technika jelölt vagy jelöletlen formái a beszély keletkezése idején elterjedt módozatai az elbeszélésnek. Az elbeszélőre az alapszöveg stílusának és világának archaikuma, a felidézett események véres kegyetlensége, naturalizmusa lehetett hatással, ennek ösztönzése, ihletése nyomán teremt meglepő és nagyon régies, a Mészöly-prózától mégis el nem idegeníthető epikus látomást.

A Ló-regény (1982) is oldott és régiesen beszédszerű. Balassa Péter értelmezése szerint a Megbocsátásban s a körötte keletkezett Mészöly-szövegekben felmerülő anekdota, vagy ezzel rokon egyéb műalkotáselem, "műfajtörténeti archaikum gyanánt működik, és a poétikatörténeti gesztus egyben szemléleti: nem visszalépés egy anakronisztikus hagyományhoz, hanem annak átszellemítése és újraértelmezése. (...) Az archaikum szemléleti jelentősége tapasztalható (...) a Ló-regényben, amelyben a lovak egy kétezer éves emberi-társadalmi-történelmi szenvedéstörténet (vágóhídavatás, hajóvontatás, kisvárosi karnevál) emblémái lesznek, emberhasonlattá válnak, amelynek a mélyén a szenvedés értelmességére vonatkozó kétkedő kérdés áll."