Irodalmi Szemle, 1995
1995/4 - Sava Babič: Aki felfedezte az emberiség szétszakadt szálait
Thomka Beáta magukkal valamit, midőn tengereken túlra vetődnek, mint az elbeszélő nővére, vagy éppen maga az elbeszélő saját jövő idejű jelenébe. Az is elképzelhető, hogy ezt az egész világot magukkal viszik, mint a Konstantinápoly felé tartó valamikori svéd utazó, s hogy a valamikori térségben immár semmi sem maradt belőle. Sőt, emléken és imagináción kívül nemcsak már nincs, hanem ilyen alakban soha nem is létezett. Az elbeszélőnek mégis van szembesülési késztetése, itt is meg kell tennie a lépést, hogy történetesen az 56 körüli időkben fölkeresse például a legendás borjádi kúria helyszínét. A kúriának romja sem volt már, az egész partrészt árterületnek nyilvánították. Az elbeszélőnek azonban efféle bizonyosságokra van szüksége ahhoz, hogy teremtett univerzumának téridejében a dolgok a helyükre kerülhessenek. A rögzített pontok körébe semmiképpen sem sorolnám be magát az elbeszélői pozíciót, itt ez nem azonosítható a korábban szívesen választott kamerával, annál érzékibb, bensőbb, személyesebb, inkább a térségben zajló történésekre összpontosított figyelemben manifesztálódó. A térséget egyértelműen a valamikori római hadiút méltó, háborúkat és békéket elszenvedő mai megfelelőjének é- rezhetjük, melyen minduntalan újabb pusztítások állandósítják a pusztulást, és példázzák, mint a szekszárdi roskatag házak, a múlás elpusztít hat at lanság át. Mint ilyen válik reprezentatívvá, a város, a család s az egyes életsorsok közvetlen eseményláncát, történelmi szagát a regionális és nemzeti jegyekkel együtt az egyetemes emberi történés elbeszélésébe átmentő formává. Ennek folyamába másként nem is léphetne be, mint jelkép- és legendavilágának, képzeletének és emlékezetének isme-rője, őrzője és létrehívója. A létrehívás annak a formának az eredménye, melyet az immár rendszert teremtő időtudat és -szemlélet megvalósít. Ennek értelmében tisztul le az a történelembölcseleti magatartás, mely mintha a görögség ciklikus természeti időfogalmát ismémé fel a történelmi szakaszok újra visszatérő pusztítási folyamataiban. Nincs nép és nemzeti eszme, morál vagy hit, mely indokolhatná e visszatéréseiben állandósuló törvényt. Mintha a természetben és fajokban, az animális és biológiai szférában, a puszta vegetációban érvényesülő fennmaradási küzdelem lenne az emberi történelemnek mondott véres, kilátástalan és vég nélküli jelenségsor determinált modellje. Hogy e vízióban igen erős a meghatározottság, és a teleológia minden változatának elvetése, nyilvánvaló. Különös, paradoxális módon ezt erősíti a protestáns predestinációra emlékeztető gondolat is. O! Itt csak az eshet meg, ami megesik. E világképben azonban a szigorú erkölcsön kívül a keresztyén létértelmezésnek, metafizikának és teológiának kevés szerepe van. A Magyar novella nem az Alakulásokban, hanem a Nyomozásban érvényesülő töredékességet követi. Egy-egy epizód kezdőpontjánál sokkal hangsúlyosabb, hogy a széttartó ívek szinte mindegyikének végpontja az erőszakos vagy természetes halál, s a konfigurációt akár a halál beteljesülése felé mutató sorsvonalak egységesüléseként is felfoghatjuk. A formaegész, Ricoeur narrációelméletének megerősítéseképpen, a narrációval egybekomponált heterogén tényezők együttese. A sokrétűséget a történet kül- és beltereinek, ügyvédi irodának, szoba- és
