Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Z. Németh István: Méhed mozsarában

Százágú regény

szidalmaival kísérve már szalad is vissza a megállóba, de egyre kérdi, hol keresse a gyereket.

Anyám még utánakiált, hogy felszálláskor beszéljen a vezetővel, és nézzen jól körül minden megállóban egészen az óvodáig (a Hadapród utcánál kellett volna az óvodához leszállni, de ki tudja, hol szállt le Ferike, ha egyáltalán leszállt, hiszen még csak egyetlen egyszer volt az óvodában). Valószínűbb, hogy rögtön a következő megállóban leszállították őt az utasok. De míg idáig jut a kiabálásban anyám, ideges mozdulatokkal leoldozza magáról a kötényét, és rohan Ancsur után, szidja őt a mulya- ságáért, és kiabál, hogy jöjjön azonnal vissza, maradjon helyette a kertészetben, ő megy megkeresni Ferikét.

Anyám zaklatottan elrohan, Ancsur zokogva tér vissza hozzám, motyogva hajtogatja, hogy ő nem tehet róla, a villamosvezetőket szidja általában, és a kalauznőt különösen, mert az csengette le a villamost idő előtt, az a szemét, mert nincs ott egyiknek sem az esze, az utasokkal szórakoznak, nem nézik, akar-e még valaki fölszállni, vagy nem. Persze a Kató, mint mindig, most is őrá haragszik, mindig mindennek ő az oka, és törölgeti a könnyeit.

Jenő tanácstalanul néz, a homlokát dörgöli. Bárcsak itthon volna a Mezey úr, a kocsival egykettőre megtalálnánk Ferikét, mondja. De nincs itthon, elment reggel a teherautóval, elvitte az embereket is. Senki sincs itthon.

Állok, majd guggolok a földön, a kavicsokat, az üvegdarabkákat, az ágtörmeléket piszkálom, a hangyákat figyelem, mint máskor, ha nincs jobb dolgom. A jéghideg ijedtséget, amely akkor markolta össze a mellkasomat, amikor Ferikét elvitte a villamos, még mindig érzem, aligha tudnék egyetlen szót is kinyögni. A fejem pedig teljesen elzsibbadt, szinte szédülök.

Mi lesz most, mi lesz most, kérdezgeti bennem valaki, és nagyon félek. Úgy érzem, soha többé nem kerül meg a bátyám. Bekövetkezett "a baj", amellyel annyiszor fenyegettek a szülői és nagyszülői óvások. Megtörtént, amitől mindig mindenki féltett bennünket. Ha tudnám, mi az, azt mondanám, hogy "dejavu"-érzésem van. így csak az dobol bennem, hogy megtörtént, megtörtént, mi lesz most, mi lesz most?