Irodalmi Szemle, 1995

1995/4 - Z. Németh István: Méhed mozsarában

Százágú regény

Villamoskaland

A Nagyajtai úti villamosmegálló, Ancsur egyik karján ülök én, másik kezét a bátyám fogja. Jön a villamos, a hátsó peron megáll előttünk, valaki lenyitja azt a jellegzetes, vaspántokból készült, összecsukódó rácsajtót (amely, mint ahogy másoknak, évekkel később nekem is nemegyszer becsípi a kezemet).

Ancsur segít a bátyámnak felkapaszkodni a rácsos vaslépcsőn, miközben engem tart a bal karján. Rálátok a sárga villamos barnára olajozott peronpadlózatára, amelyre végre fellép a fehér zoknis, szandálos, sötét rövidnad- rágos Ferike, hátán keresztben gombolódó, világoskék suszterköténykében. Szőke arca, sötét pilláitól árnyékos kék szeme ijedten fordul felénk, amint Ancsur elengedi a kezét, hogy megfogja a villamos ajtó melletti kapaszkodóját. Ám a kocsi lassan, de határozottan elindul, s mielőtt még a jármű magával rántana minket, Ancsur kezéből kiszakad a vasfogantyú. Látom, ahogy Ferike ijedt, fehér arcát lassan, de visszavonhatatlanul elviszi a villamos.

Lemaradtunk. Ancsur szaladna a kocsi elejéhez, a villamosvezetőhöz, dühösen kiabál, szabad kezével hadonászik. Én sírni kezdek. A villamos elmegy.

Ancsur a levegőt kapkodva, zaklatottan rohan velem vissza a villamosmegállótól egyetlen saroknyira lévő kertészetbe, anyámhoz. Mikor lihegve mondani kezdené, hogy mi történt, ő is sírva fakad. Anyám türelmetlenül sürgeti, beszélj már, hol van Ferike, miért jöttél vissza, mi történt? Aztán rákiált, hogy menj azonnal a gyerek után. Ancsur letesz engem a földre, még mindig sírok, de ki törődik most velem, Ancsur anyám

IVilSrijIv I IVÄI /VIKIIM