Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - Hajdú István: A szavak fogságában éltem
A szavak fogságában éltem lapos fedelű emeletek mint a kártyavárak dőlnek össze minden parányi rezdülésnél. Úgy éllek bennük, akár a remeték, csak a svábbogarakat sütögetitek villanyfénynél, kékes lángon, öklendezik az egész világ, és jópofáskodni próbál közben. Kong az ürességtől, kirabolt piramis. Jókora tüzet lehetne rakni a könyvekből, amelyeket kiizzadtatok, micsoda morbid tömegsír lenne a lerángatott szobrokból, hogy füstölnének a savlevesben úszó festménygaluskák. Elegem van a sok kacatból, amivel körberaktatok. Ezekből a mindenféle csipogó bigyuszokból, szemüvegekből, fitye- gőkből,ezekből a nyivákoló, puffogó hangszerekből, pergettyűkből, a zuhanó liftkabinokból, nem tudok mozdulni a műanyag poharaktól, a ragacsos folyadékok összeragasztják a szempillámat, a CD bumerángok kettéhasítják a koponyámat. Zúdítsatok mindent a kozmoszba! Azonnal! Az én gondolataim a dolgok minőségébe vannak beleírva. Nyomorultak! Mazochisták, heréit eunuchok, hatalomra éhes erkölcscsőszök, műkedvelő, önjelölt művészek, homoszexuálisok, hasadtelméjűek, hagyjatok már végre élni. Felejtsétek el nyavalyáitokat! Számotokra a teremtésből csak ezek a szüntelen visszhangok maradtak meg. Akörbe-körbe ismétlődő, csapnivaló történetek, a futószalagon gyártott tragédiák, amelyek lassan megszülik a halált. Beleőrölitek a húsomat a csöpögő hamburgerekbe, csontjaimból mosószappant főztök, és egy cseppet sem érdekel titeket, hogy nem akarom a fülemet talizmánként viszontlátni a nyakatokban. Egyszer beteljesednek rajtatok a kacifántos átkok, és én minden mozdulatommal fájdalmasabbá teszem az emlékezést. Mindent megírok s kikiabálok, emlékszem az elhangzottakra, a mozdulatokra, úgy bizony. A tekintetem megannyi csapda, a testemben elraktároztam a ruhák zizzenését, minden fájdalmat, gúnykacajt, félő nyöszört. A halálos kór az ereimben fog lovagolni, és néhány év múlva a rekeszizom kilöki tüdőmből az utolsó csepp levegőt. De addig még a sarkatokban maradok, és pimaszul a nyakatokba lihegem az igazság felelet nélkül kóborló kérdéseit. A Kovácsokról, Bélákról, Istvánokról, a gömbölyű kavicsokról és a dübörgő buldózerekről, a gamma sugárzásról és arról a szikláról, amelyből vizet fakasztottak. Igen, az élet. Kiszámíthatatlanul jönnek a hullámvölgyek, a csúcsok. All az ember a golyóbis egyik dudorán és magában beszél, mint egy bolond. Ujjal mutogat saját karikatúrájára. Felhúzza szemöldökét, lebiggyeszti az ajkát, és nézi fintorgó képét a tükörben. Elbújik, hogy felhívja magára a figyelmet, de a kutyának se hiányzik. Rángatózó alakok jönnek elő, és helyettesítik őt. Ide jutottatok. Idáig értem. Hát ezért löktek minket ide? Hogy sohasem lehessen abbahagyni?
