Irodalmi Szemle, 1995
1995/3 - Tandori Dezső: No Pass No Sale avagy: Ami eldől, nem áll!
Tandori Dezső alatt a tiszta lepedőpokrócba, elalszol. Felébredsz fél négykor, vekkered csak fél hatkor keltene, szerencsére visszaalszol, de elgondolod álmodat. Mert álmodtál. Mit is? A barna borítékban a feljegyzések: feldolgozásra várnak. Ez mindig savanyú neked, feldolgozni külhonban a feljegyzéseket. Pedig ráérnél. Ahogy otthon nem. De a külhon (is), minden napja, esetleg órája, negyedórája: nem inkább arra van, hogy újra feljegyez valamit? Ez a "Memory"? Ez az, hogy "Már Mindjárt Itt Se Vagyok?" Hol? Anglia, Pest, Tipperary: örök talajok sora, mind az. Egy kis posta felfénylik a Hyde Park alatt, narancs-piros-neon színekkel, feladod kis alakú barna borítékodat. Levél. Készül egy írás. Ennyi? Utána nekivágsz a Samu Sikátornak. Egy pad van itt, ahol Samu verebeden gondolkoztál, már a halála után. Hé, add postára a kredencet, ami — Karinthy: "...nem, nem, csak egy kredenc esett a szemembe", ugyan már! — Samu névrokonának okán zuhan, dől rád a Harrods áruház felől. Ülsz, ez a tavalyi év még, s az Örök Talaj egyik lovának esélyein tűnődsz. Samson Agonistes a ló. Mit fog művelni? Á, hagyjuk, hagyod. Csak tűnődsz. Csak bemégy most a Hyde Park alatti elit sikátorban abba a fogadóirodába, a Samuéba, korán van, ücsörögsz, bejön egy csavargó, feladtad leveled, nézegeted a Sporting Life-ot, mit tegyél. Megírtad már napi cikkedet az ágyon, a húzós ablaknál. Szobádban is hét réteg rajtad. Csak kint az utcán jobb a levegő. Zümmög a neon a fogadóirodán, jönnek a tegnapi futamok ismétlései. Nézed őket egy darabig. Aztán nekilódulsz. Nem, arról szó sincs, hogy ez a nap elrekedt volna, hogy ebből semmi se lesz. Lesz; nem tartozik ide még, már — mi lesz. De az álom: azt álmodtad az éjjel, hogy performance-t tartasz, irodalmi előadásfélét, s nem készültél. Annyira megvan a matériád. A barna borítékban, jegyzettömbök halmazában. Az ám, de semmi se fog az eszedbe jutni. Azaz: csak mindig ugyanaz. Hogyan érkeztél Párizsba (ez a No Pass No Sale esztendeje volt), egycsillagos szállodádat kerested, és Szpéróra gondoltál, akit az Esthajnal képében látsz mindig az égen. (Megírod a kis barna borítékokban, hogy most egyszer se láttad Szpéródat. Holott kristálytiszták, fagyosan acélkékek az egek.) Keresed a szállódat (szálló! szép szó, nem? míg Szpéró élt, semmi szálló! aztán mondta ő, "őd", de jó lenne ilyen kifejezés, ilyen szó, ilyen "Sprachspiel", ld. Witti, aztán mondta: már azért most menj, kérlek...találkozunk útközben. Az utak jók, a fogadók rosszak, mondta Cervantes. Gondolt-e a lófogadókra? Lófutamokhoz mindig van út, mindig van ott egy (két) jó megoldás. Emberekhez sokszor nincs jó út. No Passe No Sale. Hát
