Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - ÁRGUS - Pokstaller Lívia: A saját farkába harapó irodalom nemzedéke
árgus egy szlovákiai (csehszlovákiai) magyar ki kicsoda például az első köztársaság idejéből. Ahogy múlik az idő, egyre nehezebb lesz az adatok összegyűjtése. Az idő múlásával a legendák is szaporodnak. A történelmi tudat torzulásával pedig kétséges lehet a jelen-értékelés biztonsága. POKSTALLER LÍVIA A saját farkába harapó irodalom nemzedéke Csipesszel a lángot. Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról (Nappali ház, 1994) Az irodalom — hovatovább — önmagát írja. Irodalmi mű önmagában már nem létezik, csak egymást feltételező, egymást író és újraíró, egymást megkérdőjelező, egymást kisemmiző és magasba röpítő könyvek, regények, novellák, esszék, versek léteznek. Az irodalom ebben az ellentmondásában önépítőén és önmarcangolóan saját farkába harap. Konstruál és dekonstruál. Műfajokat újrateremt, másokat porig rombol. A magyar irodalomban ez a konstruálás és dekonstruálás elsősorban az Esterházy, Hajnóczy, Nádas utáni nemzedék tagjaira (néhány név e nemzedékből: Háy János, Garaczi László, Darvasi László, Balázs Attila, Imre Flóra, Kovács András Ferenc, Márton László, Parti Nagy Lajos, Szí jj Ferenc, Babies Imre) jellemző. Ezt a csoportot veszi számba a Csipesszel a lángot című tanulmánykötet merész, de rendkívül hasznos vállalkozásként. Merész a könyv, mert nagyon friss irodalmi kezdeményekről, művekről szól, ezért e művekkel kapcsolatban az ítéletmondásra az idő tulajdonképpen még meg sem ért. Azaz — mit is beszélek — ítéletmondásról itt szó sincs, és természetesen kritikai elvárásokról sem — hiszen mit is kérhetnénk számon egy irodalmon, amelyben tulajdonképpen mindent szabad. A kritikus ma már nem tehet mást, mint hogy lemond az abszolút igazság kimondásának jogáról, és besorakozik ő is az olvasók közé: az ő véleménye is csak egy lesz a sok között, az ő olvasata is csak egy a milliónyi olvasatváltozat közül. S itt nem véletlenül emeltem ki a szót: olvasat. Az irodalmi mű a mai korszakában ugyanis már elvesztette az egyetlen jelentését. Már csak jelentésváltozatai, ha úgy tetszik: olvasatai vannak. A Csipesszel a lángot kötet szerkesztője, Károlyi Csaba — egyetértve ezzel az, úgy látszik, lassan már evidenciává váló tétellel—például az íróra bízza az olvasást. E könyvben ugyanis író vall a másik íróról, annak művéről, esetleg műveiről. Az "irodalom" persze ezzel a feladattal is könnyedén megbirkózik. No ná! Ilyen előzmények után? Amikor a szerző már nem szerző többé, hanem olvasója a másik szerzőnek — s egyben továbbítója is. Amikor az író és olvasó között ott áll egy harmadik személy, a narrátor, aki lehet akár a főszereplő is, de nem kell, hogy az legyen. Amikor az irodalmi műben már nincs cselekmény, csak pillanatfelvételek, apró intuíciók, töredékek, reflexiók, pici villanások vannak. Amikor a szöveg középpontjában nem áll más, mint maga a szöveg, a nyelv, a beszédmód, az önmagát konstruáló és dekonstruáló szótömeg, szótöredék, szófaragvány, szószilánk, szóatom. Hová kicsinyítsem még a szöveget? A kötet első fejezetcíme: Töredékesség vagy történet. Kérdés ez vagy válasz is egyben? A töredékességben u- gyanis ott a történet, ahogy a nemzedék írói számára a történetben is a töredé
