Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - ÁRGUS - Fónod Zoltán: Egy kisebbségtörténetről
árgus nak is részt kellett volna vennie a Csehszlovákia elleni fegyveres akcióban. Ezt azonban Horthyék visszautasították. Ilyen körülmények között került sor a müncheni egyezmény aláírására, amellyel Németország bekebelezte a Szudéta-vidéket, s utat nyitott a magyar és a lengyel követelések előtt. Vígh továbbá ismerteti a csehszlovák és a magyar tárgyalóküldöttség közötti huzavonát, majd azt a megállapodást, mely szerint a négyhatalmi konferencia helyett a német—olasz döntőbíróságnak (1938. november 2., Bécs) kellett megállapítania a magyar—szlovák határvonalat. Megemlíti azt is, hogy a Magyarországhoz csatolt területen 11,9 százalékos volt a szlovák nemzetiségűek száma, a terület összlakosságának a száma pedig 1 032 356 személyt tett ki. Szerzőnk részeletesen szól a szlovák autonomista törekvésekről kiemelve a folyamatban Andrej Hlinka szerepét. Leszögezi, hogy Csehszlovákia felbomlását Hitler prágai bevonulása tetőzte be 1939. március 14-én, s hogy a németekkel történt megállapodás szerint ezen a napon kiáltották ki Szlovákia "függetlenségét" is. Nyomatékkai utal rá, hogy a szlovákiai magyarságnak nem volt beleszólása az események alakulásába. Peéry Rezső szavait idézi Esterházy Jánosról, aki mindent megtett azért, hogy a magyar kisebbségnek a "legcsekélyebb szerepe" sem legyen egy új háború kitörésében. "Esterházy ellensége volt a köztársaságnak — írta Peéry Rezső —, de sohasem volt barátja a köztársaságot elpusztító fasiszta eszméknek." A magyar kérdésről szóló fejezet (A kassai programtól a lakosságcseréig címmel) tömören áttekinti az 1945 előtti eseményeket. IJtal Beneš szerepére a londoni emigráció élén, s rámutat arra, hogy Gottwald, a CSKP főtitkára a londoni kommunista csoportnak (amelynek ismert tagjai Clementis és Novo- meský voltak) küldött tájékoztatásában már 1943 decemberében egyetértett a háború utáni politikai "tisztogató" akciókkal, aminek célja a "szláv nemzeti állam" megteremtése volt. Vígh Károly tételesen is felsorolja azokat a diszkriminációs intézkedéseket, amelyekre 1945 után sor került. Egy beszámolóra utalva jegyzi meg, hogy a Tiso-féle 1941-es "zsidó kódexhez" viszonyítva a 45 utáni magyarellenes rendeletekből csak két intézkedés hiányzott: "a vonaton való utazás tilalma és a megkülönböztető jel, valamiféle magyar »sárga csillag« viselése". Ezt a fejezetet kiegészíti a csehországi deportálásról és a lakosság- cseréről szóló rész. A Magyarországgal kapcsolatos csehszlovák követeléseket a "nagy hármas" nem volt hajlandó a potsdami értekezlet napirendjére tűzni, így a párizsi békeértekezleten ezeket a szovjet Visinszkij karolta föl. Kifejtette azt az álláspontját, hogy a nemzetiségek kitelepítése Csehszlovákiát "a rend oázisává" teheti Közép-Európában. A nyugati hatalmak visszautasították ezt az érvelést, de nem akadályozták meg a csehországi deportálást. Ezért is kényszerült a magyar kormány — Vígh Károly szerint — a lakosságcseréről szóló tárgyalások megkezdésére. Az egyezményt 1946. február 27-én írták alá. A szerző tájékoztat bennünket arról is, hogy a szlovák kormányszervek utasítására a kerületi és járási népügyészségek mintegy 19 564 ún. "nagy háborús bűnöst" írtak össze, akik családtagjaikkal együtt 73 187 főt tettek ki. Jellemző az eseményekre, hogy Clementis külügyminiszter-helyettes a tárgyalópartnerének, Gyöngyösi külügyminiszternek válaszolva mindössze 50—60 főre becsülte a magyar háborús bűnösök számát. Kevésbé ismert az a közlés, hogy az 1946 augusztusában kitelepítésre át
