Irodalmi Szemle, 1995

1995/2 - NYELV ÉS LÉLEK - Bartha Csilla: Néhány szó az illetékességről ÁRGUS

Néhány szó az illetékességről

kisebbségi nyelvi tervezést intenzíven csak 1990 után problematizáló nyel-vésztársadalom számára egyben ideológiai támaszt is jelentett.

E konzervatív diskurzus (nyelv)ideológiai gyökerei a XIX. századba, a nyelvi identitás—nemzeti identitás, kultúmemzet—államnemzet problematikájába nyúlnak vissza, amelyhez e században — a trianoni trauma után — inkább érzelmi, mintsem megfontolt elméleti megerősítés párosult. Hangsúlyoznom kell, nem nyelvészekről van szó, mint ahogyan nem volt nyelvész a népi-nemzeti irányzat vezéralakja, Illyés Gyula sem. Nyelvvédelem és nyelvtámadás című, 1965-ös írásában Illyés meglehetősen gunyoros hangon száll vitába a Schöpflin Aladár által évtizedekkel korábban hangoztatott, az általa kirekesztőnek, nacionalistának ítélt purizmust "nyelvi sovinizmusnak" bélyegző nézetével. Kissé leegyszerűsítve a dolgot: ezen a ponton (a nyelvművelés talán máig legkedveltebb terepén, a lexikában), Illyés az anyanyelv győzelmébe és felsőbbségébe vetett, kissé fölényes hitel, és elegáns, mondhatnánk jellegzetesen konzervatív iróniával számol le a liberális-urbánus ideológia nyelvtervező törekvéseivel.

Az sem véletlen, hogy a mi-tudat, a nemzetfogalom, a helyünk a világban = anyanyelvűnk által szimbolizált és fönntartott nemzeti közösségünkben képlet említésekor a tárgyalt konzervatív ideológia a magyar kulturális tradíciókat hősiesen őrző Erdélyre asszociál. A magyar mint kultúmemzet eszményének a nyelvvel és részben Erdéllyel való összekapcsolása filológiailag föltehetően Kő- váry Lászlótól eredeztethető, aki tételesen fogalmazta meg e mottót 1842-ben Székelyhonról című munkájában, melyben az erdélyi magyar színjátszás szükségességéről szól: "Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet." (Kőváry 1842:144) S ha már itt tartunk: az Amerikába emigráltak nyelvi traumáit talán a leglíraibban, mégis bájos humorral ábrázoló irodalmi alkotás, Tamási Abel-tri- lógiájának harmadik darabja, az Ábel Amerikában legvégének híres mondata eklatáns példája lehet az egyént csakis saját nyelvi-nemzeti közösségében elfogadó konzervatív diskurzusnak: ”...haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!" (Tamási 1960:280)

A nemzeti kérdések felvállalása sohasem érzelemmentes. Ez fogalmazódik meg az "Erdélyben beszélnek a legszebben magyarul", elsősorban az értelmiségi elit felől érkező sztereotípiában is, amely másrészről erősen kötődik az előbbiekben felvázolt értékrendhez. De a sztereotípiák mint rejtett agressziófonnák mellett annak az elfojtásnak, amely a kisebbségi helyzetben élő magyarság nyelv- használati — nyelvpolitikai problémáit tabuvá emelő hatalmi tiltásból ered, egy másfajta kompenzációjával is találkozunk, mint például az eleinte tűrt, azután esetenként támogatott táncházmozgalom. Minthogy a nyelv mint az egyik elsődlegesnek tételezett identitásszimbólum (az antropológiai elmélet szerint természetesen nem uni verzáüsan, csak bizonyos társadalmi-kulturális elrendezésekben, mint a szóban forgó is) kisebbségi problémái nyilvánosan nem jelenhettek meg, így szükségszerűen az olyan másodlagos etnikus szimbólumokra került át a hangsúly, mint a népzene és a néptánc. Ezek vélt legautentikusabb forrása, az