Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Zalabai Zsigmond: Kritikák post festa
Kritikák post festa Farnbauer antropológiájának, amely századunk természettudományos ismereteinek a birtokában birkózik azokkal az ősi-új kérdésekkel, hogy mi is az élet értelme, legkifejezőbb archetípusa a Jézus-ember. Az ő sorsában tudja költőnk a legtömörebben összefogni a létezés ambivalenciáit, ellentmondásait. A jelkép tragikus oldalát a Krisztus a 2. ezred fölött című szép versében, a megváltás-mítosz etikáját pedig Az utolsó kölcsönhatásban fogahnazza meg, melyben Krisztus — Farnbauer jelzője szerint: az "embertelen ember" (értsd: ösztön-ember fölötti ember) a "harmónia alázatával" közeledik a harmóniátlan világhoz: A kellő szögben állt, az egyetlen elfogadható helyen. Rabok, őrök, kút és ő... sivatag. Mozdulata, teste íve, ahogy nyújtotta az ivócsészét, a horizont vonalában folytatódott. Árnyékánál is szelídebb és idegenebb erőszakkal törte meg a világot: a Nap állásához igazította magát. A mindenséghez igazította magát. Maradéktalanul alkalmazta magát - hogy eleget tegyen a szabadságnak: hogy behatolhasson amaz indulatba, hogy inni adhasson ama szomjúságnak. Visszafelel ez a költemény — ragyogóan zárva le azt a hermeneutikai kört, melyet Farnbauer Gábor lírája bejárt — a Távlataim záradéka című szonettre oly értelemben is, hogy mindkettőben előfordul az "evolúció" szó. Csakhogy míg ott fiatal költőnk tagadta, hogy az evolúciónak bármifajta metafizikai értelme is volna, addig az Utolsó kölcsönhatás lábjegyzetében már ezt közli olvasóival: "Elképzelhető, hogy az evolúció metafizikai értelme a »szabaderő« létrejötte." Márpedig, ha ez az erő s vele együtt képességeink, hogy belenyúlhatunk "a lélek be rozsdáit szerkezetébe", módunkban áll(hat), következésképpen tudatos és etikus cselekvés — sajátossága fajunknak, akkor ez annak a fambaueri gondolatnak a költői felmutatását jelenti, hogy "immanens természetfolöttiségünk" a létezés disszonanciái közepette képes vigaszt is nyújtani: a teremtő-alkotó élet, az emberi méltóság s az erkölcsi értékek vigaszát. "Annyi tömérdek pilla alatt /mi leszek, / ha nagy leszek ?" — teszi föl magának a kérdést Farnbauer Gábor A költő örök kérdése című kis fintorában, amely arról tanúskodik, hogy Farnbauer — mint ez a Sertéssiilt rozsdás szappantartóval című, ugyancsak önironikus szövegében is megnyilvánul — nemcsak a személyes énjét, hanem a költői énjét is képes kívülről szemlélni, "disszonanciáiban" mutatva föl
