Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Gereben Ágnes: Az emigráció és XX. századi orosz irodalom
Voronszkij feladatául tette egyrészt az emigráns sajtó referálását, másrészt egy olyan irodalmi folyóirat létrehozását, amelynek segítségével "le is lehet győzni" az orosz emigráció hatását. A későbbi helyzethez képest még egységes versenynek látszó intézkedéssorozat hozta létre a korszak legjobb moszkvai irodalmi folyóiratait, teret adván az 1920-as évek később "megbízható bolsevik" mentoraikkal együtt elpusztított fiatal íróinak Iszaak Bábeltől Borisz Pilnyakon át Oszip Man- delstamig. Hogy az első években mennyire nem maradt átláthatatlan és áthághatatlan fal a honi és a külföldi orosz irodalom között, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Berlint az 1920-as években csak mint "a harmadik fővárost", mármint Pétervár és Moszkva után a harmadik orosz kulturális centrumot emlegették. A város akkor valóban nem elválasztó, hanem összekötő híd volt az otthon maradt és az emigráns irodalom között: a maga különös félig, majd teljesen emigráns helyzetében Mak- szim Gorkij oda telepítette fontos műveket publikáló könyvkiadóját, sőt a bolsevik vezetés is egy helyben bejegyzett kiadót tartott fenn Berlinben — mint később kiderült, azért, hogy a nemzetközi diplomáciában jó ideig legitimitással küszködő szovjet állam támadhatatlan helyzetet teremtsen a jogdíjak bekasszírozásához. "A harmadik főváros” olyannyira összekötötte a valójában akkor még talán egységesnek tekinthető orosz irodalmat, hogy 1921—1922 folyamán Berlinben ütöttek tanyát a nem-emigráns orosz irodalom ifjú titánjai, köztük Pasztemak, Majakovszkij, Jeszenyin és mások. "Az orosz Berlin" helyzetéből, lakóinak világnézetéből adódóan az 1917 utáni első években sok esetben az ideológiáktól független, összorosz értékek hordozója volt. A kezdettől mélyen átideologizált szovjet-oroszországi kultúrával szemben programszerűen igyekezett meghaladni a szekértábor-szemléletet, már csak azért is, mert e mélyen és jellegzetesen intellektuális emigrációnak lényegében ez volt — és a múló idővel mindinkább ez lett — az egyetlen létalapja. Még a tömeges kivándorlást megelőzően, 1920-ban indított Mir i Trud című berlini lapjában V. Sztankovics és köre ezt a"kulturális békéltetés missziójának" nevezte. Nem kevés naivitás (vagy talán inkább jellegzetesen értelmiségi balekság) kellett ahhoz, hogy miközben Szovjet-Oroszországban sorra felszámolták Kolcsak, Gyenyikin, Jugye- nyics fehér hadseregét, a főszerkesztő egy tanulmányában meghirdesse "a világ- és polgárháború kiváltotta lelki anarchia elleni küzdelem" programját. A szintén berlini Zsizny c. lapban megjelent kiáltványt a berlini orosz nyelvű napilapok közül a Vremja, a Golosz Rosszii, a varsói Varsavszkoje Szlovo, a Ívovi Prikarpatszkaja Rusz szerkesztői is aláírták, és jó néhány író, irodalomtörténész csatlakozott hozzá. Elismervén "a szovjethatalom jogi, gazdasági antidemokratizmusát és élet-elle- nességét", leszögezték: „fegyveres harccal, erőszakkal nem lehet megteremteni Oroszország egységét és demokratikus államiságát". Ez, állították a kiáltvány megszövegezői, "az orosz kultúra maradványainak pusztulásához, a lakosság kihalásához és az ország tönkretételéhez vezet". Miközben Szovjet-Oroszországban véres polgárháború folyt, s Lenin kormánya 1917 decemberétől kezdve terrorral igyekezett megszilárdítani hatalmát az országban, a berlini orosz Gereben Ágnes
