Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Gereben Ágnes: Az emigráció és XX. századi orosz irodalom
Az emigráció és a XX. századi orosz irodalom megteremtsék maguknak az otthon nélkülözött jólét alapjait. Hiszen már maga a jólét sem volt pozitív érték.) Részint a modem orosz emigráció merőben ellentétes motivációja, beilleszkedése miatt ma az orosz szellemi elit egy igen számottevő részében sajátos módon kifejezetten negatív érték: az általa ideáüsnak tartott egalitáriánus orosz jövőt antik bútorokkal berendezett párizsi dolgozószobájából mennydörgő szemrehányásokkal követelő Vlagyimir Makszimov, a hetvenesnyolcvanas évek egyik legfontosabb orosz írója napjainkban azzal járatta le elvbarátai körében a nehéz évtizedekben is az emberarcú társadalomról éneklő költőbárdot, Bulat Okudzsavát, hogy nyilvánosságra hozta neki tett bizalmas vallomását, miszerint szeretne jólétben élni. A "külföldi Oroszország" történetírója, Marc Raeff amerikai professzor mind személyes élete, mind szerteágazó kutatásai alapján azt állítja, hogy az 1917 utáni emigráció valóban társadalmat alkotott, amelyben, ha nem is a megszokott arányokban, de képviseltette magát a korábbi politikai elit, az udvar, a szellemi élet, a munkásság, a kispolgárság, az alkalmazottak. Még a parasztság is, ha a kozákokat erős általánosítással a parasztsághoz soroljuk. Valamennyire ugyancsak megjelent az "első hullám" alkotta közegben az orosz birodalom etnikai és vallási sokszínűsége, ugyanakkor azonban képzettségben például lényegesen felülmúlta a hazájukban maradottakat. Ami egyáltalán nem meglepő, ha belegondolunk, hogy a proletárállam megteremtésének Lenin hirdette programja elől nagyrészt a magasértelmiség menekült el. A politikusok közül Pavel Miljukov, a liberalizmus ideológusa, az írók, költők sorában Marina Cvetajeva, Ivan Bunyin, Remizov, a később önként visszatért és a sztálinizmus gátlástalan kiszolgálójává vált Alekszej Tolsztoj, majd — kényszerűen, máig pótolhatatlan űrt maguk után hagyva — az orosz liberalizmus és konzervativizmus olyan történész-filozófus-publicista képviselői, mint Nyikolaj Bergyajev, Petr Sztruve, Szemjon Frank. Az orosz kultúra a "külföldi Oroszország" létrejöttével alapvető változáson ment keresztül: az eredendően kétpólusú, Szentpétervárra és Moszkvára összpontosuló művészeti életnek az ország határain túl egy újabb dimenziója jelent meg. Ennek hatása 1917 után egy évtizeden — méghozzá egy nagyon fontos évtizeden — át érezhető volt. Amíg a kibontakozó sztálini rendszer mint önnön egyetlen komoly alternatíváját fel nem számolta a Trockij nevével fémjelzett politikai-ideológiai vonulatot, s ezzel két emebröltőnyi időre le nem zárultak a végeláthatatlan birodalom határai, addig a "külföldi Oroszország" hangja eljutott a Szovjetunióba. Az újságok, könyvek, sőt az emberek eleinte csaknem teljesen szabad áramlása révén meg is mutatkozott a hatása, hiszen a korabeli szovjet-oroszországi sajtó, a művészeti élet fórumai 1917 után hosszú éveken át magától értetődő módon reflektáltak a külföldi orosz kultúra megnyilvánulásaira. Igaz, a politikai-ideológiai vezetés gyűlölettel és a meghaladás, ám többnyire nem az agyonhallgatás szándékával, az új, még ismeretlen rendszer nem túl nagy értelmiségi tábora pedig természetes adottságnak, az orosz kultúra részének tekintve azokat. Az 1927-ben végleg lezárult korszak egyik roppant jellegzetes mozzanata volt ebből a szempontból, amikor Lenin egy megbízható, régi bolsevik irodalmár, Alekszandr
