Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Gereben Ágnes: Az emigráció és XX. századi orosz irodalom
a balti államokba, Lengyelországba és Csehszlovákiába. 1920-ra Németországban mintegy 560 (XX) orosz gyűlt össze, akiknek többsége később Franciaországban telepedett le. Kelet felé az 1917-es év viszonylag vértelen forradalmait követően kibontakozó annál véresebb polgárháború éveiben a cári birodalom negyedmillió polgára hagyta el az országot, hogy Szibérián keresztül a Távol-Keletre meneküljenek; mintegy százezren a korábban is számottevő orosz diaszpórát befogadó Mandzsúriában telepedtek le, a többiek Kínába, Koreába és Japánba emigráltak. Ezek az emberek abban a tudatban hagyták el otthonukat, szülővárosukat, hogy a kényszerű távoliét néhány hónapig, de a legrosszabb esetben is csak egy-két évig tart: amíg a bolsevikok meg nem buknak. Nagyon sokáig, többségükben a második világháború kitöréséig az átmenetiség tudatában nevelték gyermekeiket, alakították terveiket, mindennapi életüket. Életvitelükben már ebben az időszakban is eltértek az első világháború utáni kényszerű európai népvándorlás többi szereplőjétől: hiszen még csak kísérletet sem tettek az akklimatizálódásra az őket befogadó országban. Igaz, ez a legtöbb helyen, főleg az orosz emigránsokkal szemben kifejezetten ellenséges Németországban és Franciaországban nehéz is lett volna.* Ám ott sem mutatkozott ilyen szándék, ahol — például a majdani Jugoszláviában — az nem ütközött se nyelvi, se kulturális, se befogadási akadályokba. Az "első hullám" ugyanis arra és csak arra összpontosított, ami Szovjet-Oroszországban történt, s tagjai különösen az első években úgy szervezték az életüket, hogy bármelyik pillanatban reintegrálódhassanak az egykori haza politikai, társadalmi, kulturális életébe. Ez a sajátos életérzés egy idő után mentalitássá vált, és kereteket, csatornákat, értékrendet teremtett egy viták és gyűlölködések ellenére ösztönösen is egységesként megnyilvánuló kulturális entitás, a "külföldi Oroszország" számára. Ez az oka annak, hogy amíg tehették, az első emigráció tagjai Európában maradtak. Feltűnő, hogy a második világháború kitöréséig, sőt a hitleri német hadseregnek az adott országba történt bevonulásáig mennyire kevéssé vonzotta őket a mindenkori kivándorlók álma, az Amerikai Egyesült Államok. (Az USA- ban mindössze húsz-, Kanadában negyven-, Dél-Amerikában háromezren, A- usztráliában 1700-an telepedtek le a húszas évek elején. A szigorú bevándorlási kvóta, a magas utazási költségek mellett, főleg mert túlságosan messze volt Oroszországtól, s ezeket az emigránsokat — a fél évszázaddal későbbi "harmadik hullám" több százezer tagjával szemben — a legkevésbé sem motiválta, hogy új hazájuk szokásait, lehetőségeit, játékszabályait mielőbb megismerve * Az idegenkedés, megvetés ezernyi apró jele mellett látniuk kellett a hazájuk iránti megvetést: azt például, hogy a győztesek Í919. november 11-i párizsi dísszemléjén még a San Marinó-iak és a montenegróiak mögött sem akadt hely a világháborúban hárommillió katonát veszített orosz hadsereg képviselőinek. Vagy hogy úton- útfélen szemrehányást kaptak a breszt-litovszki szerződésért, amely 1918 márciusától csakugyan lehetővé tette, hogy a németek a nyugati frontra összpontosítsák erőiket — de senki nem emlékezett rá, hogy 1914 augusztusában az orosz előrenyomulás mentette meg Párizst a német lerohanástól. Gereben Ágnes
