Irodalmi Szemle, 1995

1995/2 - Kőrösi Zoltán: Tolvajlás

Körösi Zoltán

és előttük a kisgyermek, három vagy talán négyéves fiúcska, fehér zoknieskában és kék nádrágocskában, igazi matrózruhácskában, szőke, tejbőrű, puha arcú, törékeny fiú, akinek égszínkék szeme a felhőket, az állomást, a muskátlik pirosát, a feröppenő örvös galambokat figyelte, míg végül megpihent valahová messzire meredve, fel, messze, egészen a völgygáti útig, megpihent valami csillogáson, ahogy a nap fénye tükröződött odafent.

S ahogy a tartományi főváros vonatát ideszállító mozdony még egy utolsót pöffent, s ahogy a mormogó motortricikli nyergében trónoló óriás kezében megállt a távcső, a város kellős közepén, a főtéren, a főtéri szálloda bolthajtásos bejárata mellett, a bárpultnál, a mosógatócsap fölé hajló Lukácsi Márk pincér és mixer kezében élesen pendülve elpattant a vastag falú üvegpohár, nem is elpattant, de valósággal szétrobbant, mintha valami láthatatlan lövedék csapódott volna a csordogáló vízbe, vagy mintha nedves üvegben cikázó atomok pályáját térítette volna ki valami ismeretlen és megfoghatatlan erő, hogy a prizmás üvegcserepek pattogva hulljanak a mosogatóba, akár a jégdarabkák, akár a kristályok, és erre a robbanásra, mintha a mineddig csak rejtőző aknák léptek volna működésbe, megpendítek és felrobbantak a tükrös polcokra sorakoztatott poharak, a talpas boroskelyhek és a csiszolt pezsgősserlegek, a csempés söröskorsók és az öblös konyakospoharak, a szögletes, alacsony ibrikek és a mintás kis kupicák, szilánkokra hullottak mind, akárha egy láthatatlan kalapács verné szét kíméletlenül őket, és hangos csattanással fényes pókháló futott végig a tükrökön is, míg végül hevesen rázkódni kezdett a mennyezeti gipsz- rózsából leágazó hétkarú kristálycsillár is, egészen, amíg csak rézdró- tocskák elbírhatták az őrülten fickándozó üvegcserepek erejét, s míg végül engedtek az emberi számításnál oly nyilvánvalóan hatalmasabb akaratnak, s csillogó kristálynyilacskák százait lőtték szerteszéjjel, nem kímélve a riadtan összekuporodó Lukácsi Márk pincért és mixert sem;

és éppen akkor, amikor a vihar csendesedtével Lukácsi Márk végre felnézhetett az arcát takaró kockás törölgetőruhából,

akkor feldübörgött újra a fekete motortricikli, hogy lassan, irtóztató lassan, akárcsak ha láthatatlan kötél húzná visszafelé is óriási erővel, leguruljon a völgybe,