Irodalmi Szemle, 1995
1995/2 - Kőrösi Zoltán: Tolvajlás
Tolvajlás Szentháromság vasárnapjára mintha hó lepte volna meg a várost: a völgygáti út enyhe ívű kanyarjától a patakig és a tartományi fővárosba vezető szürke aszfaltig hó, csak hó, piszkos fehéren hullámzott a nyárfákról lehullott bolyhos vatta, poros hó, amely eltömte a rácsos csatornanyílásokat és a kerek, sárgaréz lefolyókat, hó, meg-megmoccanó csomókban tapadt a kerítéslécekhez, a hálós pinceablakokra, és mint a bakapehely, megült a tükrös parkettákon, a fotelok körmös lábainál, fehér lepkék sárga hímpora, a piros és szürke cserepekre tapadt, hó a hirtelen, nyár eleji forróságban, hó, s vele a hosszú, poros délutánok is jöttek sorban: langyos szél karikázott az udvarokon, remegett a levegő a macskakövek fölött, álmos motozás hallatszott a behúzott spaletták mögül, igen, igazi nyár volt ez a májusban, pünkösd havában, forró és fullasztóan csöndes. Akkor csak az állomás és benne Ruzsányi állomásfőnök úr nem hitt a napsütésnek, a szikkasztó melegnek; persze nem is hihetett, mert naponta négyszer kattogva köpte ki a szalagot a szikratávíró, bádogos csörgéssel feléledt a fekete bakelit telefon, és naponta négyszer felnyögtek és megremegtek a fényesre gyalult sínek, megszólalt a fehér cscmpekályhás váróterem ajtajához függesztett kis kolomp, amelyet Ruzsányi állomásfőnök úr rögvest a távíróasztaltól kezelhetett egy erős huzallal, hogy minden várakozónak jelentse a vonat érkezését, az üzenetet, amelyet a sínek és a sárga állomások átláthatatlan rendszere, íme, újra és újra a városba küld. Részlet egy regényből
