Irodalmi Szemle, 1995

1995/2 - Farnbauer Gábor: Mintha (Részletek)

Mintha

95. Rettentően unnám magamat, ha mondanivalóm kifejtéséhez köteles lennék holmiféle Jóskákat, Pistákat, Aladárokat és Mariskákat kitalálni. Hogy ők gondolják el azokat a gondolatokat, amelyekről én náluk nélkül is tudok beszélni. Például ki kellene találnom Jóskát, amint éppen azt gondolja, hogy szereti Mariskát. Vagy Pistát, aki ugyanazt gondolja, amit Jóska, azazhogy ő is szereti Mariskát, s mindez meglepő. Továbbá ki kellene találnom Mariskát, aki azt gondolja, hogy Jóska neki is megfelelne éppen, de ezzel egy időben az is megfordul a fejében, hogy Pistának sok pénze van — s ez szintén eléggé meglepő. Aladár pedig azt gondolja, hogy úgy illenék, ős i Mariskái szeresse, de hát ő tulajdonképpen Jóskát szereti — s ez már több mint meglepő. Mindez — hogy kit szeretnek, mit akarnak, mért azt és mért úgy akarják — nem abból következik, hogy ki a Jóska, ki a Pista és ki a Mariska, hanem abból, hogy Jóska, Pista, Mariska mit gondol. Ők maguk csak a saját gondolataik, gondolatviláguk szédületének megtestesülései, és valószínűleg még nem olvasták az én gondolatregényemet.

96. Sosem teszed rendbe magad után a konyhát.

Nem jó, mindig magam után nem teszem rendbe a konyhát.

97. Vagy én uralom a gondolataimat, vagy a gondolataim uralnak engem.

Csakhogy a gondolataimat éppen a gondolataim segítségével uralhatom. S ezért: mikor a gondolataimat uralom, akkor a gondolataim tulajdonképpen saját magukat uralják — de hová tűntem a folyamatból én?

98. Maga volt a varázslat, az ellentétek félelmetes nagyszerűsége. Meghalt, de halálával senki sem szűnt meg. Nem szűnt meg, de azelőtt sem létezett. Túlságosan sok léte volt ahhoz, hogy egyetlenként is létezzen.

Ki volt ez a valaki?

(Rilke az epitáfiumában.)

99. Most már egyre elvesztem a fonalat, de azért mindig újra megkerül. Mint mikor a regényben szándékosan bonyolítják a cselekményt. De a "mint mikor" itt nem ér.