Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - ÁRGUS - Fónod Zoltán: Érték és mérték (Peéry Rezső: A végzet bábjátéka)
árgus elmúlt negyven év ellenállóinak politikai gyakorlata volt. A végzet bábjátéka, avagy Peremmagyarok az idő sodrában című kötet anyagát talán az intimebb, bensőségesebb hangvétel különbözteti meg az előző kötet anyagától. Szerencsés választás volt az összeállítók részéről, hogy A pozsonyi Duna-parton című írást előszóként tették a kötet élére. Idézzünk belőle egy "ars poetikus" gondolatot: "Pozsonyban születtem, magyarnak születtem, és olyan polgári családból születtem, mely a humanitás és szabadelvűség iránti tiszteletet természetemmé tette." A korról pedig így ír Peéry: "A kor pedig, amelyben éltem, a nagyüzemi emberirtás kora, gyermekkorom óta a gyűlölet máglyái ropogtak körülöttem..." a tömegeket mozgató eszmékről is megvan a véleménye: "Ne eszmékben, elvekben, értelmezésekben, ne pártokban, jelvényekben bízz, hanem abban az egyetlen nagy tapasztalatban, hogy van az ideológiák, fajok, nemzetek, eszmék, pártok jármába igázott emberben halhatatlan érték is: tisztasága, tisztessége, jósága, értelme." A kötet anyagának egy részét a Peremmagyarok az idő sodrában című mű anyaga alkotja. Ezt a kötetet egyébként — 1945 után elsőként — a pozsonyi Pannónia Kiadó jelentette meg 1993-ban, Görömbei András értő és tartalmas előszavával. Peérynek olyan írásait emelhetjük ki a második kötetből, mint A végjáték Szlo-vákiában (1944—1945) s az 1948 őszén Mosonmagyaróvárott címűek, de mindenekelőtt a Peremmagyarok az idő sodrában című részt indító Utószó két szlovenszkói évtizedhez (1918—1938). Frappánsak azok a dolgozatok is, melyeket irodalmi problémákról írt Peéry (A magyar irodalom szlovenszkói sorsa, Szempontok a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődéséhez stb.). Figyelmet érdemelnek továbbá portréi Fábryról, Szalatnairól, Szvatkóról, Es- terházyról stb. Megannyi szín, kedves közvetlenség és rengeteg történelmi ismeretanyag van azokban az írásokban, amelyeket Peéry a családjáról, a szülőföldjéről, működésének színtereiről írt. Pozsonyi arcképei éppúgy megragadóak, mint gyermekkorának tájai. Az ilyen nemes veretű publicisztika ma már sajnálatosan kiveszőben van tájainkon. Az áttelepült tanár feljegyzéseit is áthatja a múlt, melyet a kisebbségi sorsból hozott magával^ (1948 őszén Mosonmagyaróvárott). Új hazájában a sors teret nyitott számára, s ő évek múlva is nagy tisztelettel emlékezik vissza tanári pályája szépségeire, a kollégákra, akik körülvették, s akikben a tudásvágy, a tenniakarás annyira erős volt. E könyvének a gerincét az Utószó két szlovenszkói évtizedhez (1918—1938) című elemzése képezi, melyben az első köztársaság történetét vizsgálja, a megalakulástól az összeomlásig. Világos és példás okfejtéssel taglalja ezeknek az éveknek az eseményeit, nem hallgatva el, hogy a nemzetiségi sorsba került magyarsággal szemben hiányzott a győztesekből a nagyvonalúság, az engesztelő gesztus. Nemzedéke, a „Bat’a-cipős magyar ifjúság” (Sz.vat- kó) számára Prága volt a példa, a korszerű életforma műhelye. Az a Prága, melynek ablakai „Párizs, az angolszász világ és Weimar felé néztek”. A magyar—szlovák együttélésre így emlékezik: "Az ezeréves elnyomásról a sajtó és a politika fórumain beszéltek a széles karimájú fekete kalapot viselő patrióták. A szlovák néptől, mint az első köztársaság ideje alatt tapasztalhattuk, idegen maradt a nemzeti gyűlölködés szelleme és gyakorlata." A szobor- döntögetésben, úgy látszik, azok
