Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - KRITIKA - LACZA TIHAMÉR: Elnapolt lázadás
LACZA TIHAMÉR Elnapolt lázadás (Még egyszer a Piknik a Szaharában című antológiáról) Bármennyire kellemetlen a tény, nem lehet elhallgatni: a szlovákiai magyar irodalom berkeiben nemzedékek háborúja folyik. Az emlékezetes (és hírhedt) 1991-es írószövetségi vita jól szemléltette az indulatok hevességét, de ugyanakkor vajmi keveset tárt fel a konfliktust előidéző okokból. Csak sejteni lehet, hogy a fiatalok lázadását a vezető szerep, a pozíciók megszerzésének vágya motiválta, ámbár tulajdonképpen ebben sem vagyok annyira biztos, hiszen manapság már nem a különböző szervek szabják meg az irodalmi élet alakulását. Minden író (és tollforgató) azt ír, amit akar, vagy amit a lelkiismeretével összeegyeztethetőnek tart, s ha szerencséje van (s netán jó kapcsolatai), még kiadót is talál magának. Lesznek persze, akik tiltakozni fognak a jelző miatt; nem nemzedéki háború ez, mondják majd, hanem az elvek, a magatartásformák, az ízlések viaskodása. Grendel Lajos és csapata kezdte el annak idején a tisztogató hadműveletet az Irodalmi Szemlében, bár véleményem szerint nem éppen szerencsés taktikát és stratégiát választottak. A vádlottak padjára ugyanis azt a Fábry Zoltánt ültették, aki talán az egyetlen olyan szlovákiai magyar tollforgatőnk volt eddig, akit megsuhintott a halhatatlanság szele. S ráadásul a vádlók a frontális per során nem az író esztétikai és kritikai eltévelyedéseit vették célba, hanem az — úgymond — langyos magatartást, amelyet Fábry az ötvenes években a hatalommal szemben tanúsított, s amellyel — a fiatalok szerint — egyszersmind legitimálta a szlovákiai magyar irodalmat mint az egyetemes magyar irodalomtól különálló entitást, afféle beltenyészetet, amelyben sajátosak az értékek és a szempontok, s a méterrudat is a helyi viszonyokhoz igazították. Szlovákiai magyar irodalom nem létezik — állapította meg már 1979-ben Balla Kálmán is vitaindító írásában, s azóta hol alig észrevehetően, hol meg gejzírszerűen tör felszínre ez a vélekedés, s legújabban a Kalligram hasábjain már demonstratív módon tényként prezentálódik. De egyes írói ars poeticákban is mindinkább teret hódít ez a meggyőződés. Míg a háború után indult nemzedék szinte tüntetett származásával, gyökereivel, s emiatt talán nem sikerült kilépnie a provincializmus latyakjából, addig a hetvenes évek második felétől kezdődően egyre inkább olyan nemzedékek jelentkeznek, amelyek számára az itt és most kérdése nem a kisbbségi sors gondjait és a hatalom packázásait jelenti, hanem biológiai problémát és az vita
