Irodalmi Szemle, 1994
1994/3 - KRITIKA - LACZA TIHAMÉR: Elnapolt lázadás
Elnapolt lázadás egyén beilleszkedési zavarait egy olyan közösségbe, amellyel nem tud őszintén kommunikálni. Ha volt is a szlovákiai magyar irodalomban valamilyen folytonosság, az mára teljesen megszűnt. Az egyes nemzedékek között szinte semmilyen kapcsolatról nem beszélhetünk, sok esetben még egymás létezéséről sem tudnak. Ez a helyzet aztán kölcsönös bizalmatlanságot és gyűlölködést szül, s az ilyen táptalajon szinte törvényszerűen elburjánzanak az előítéletek is. A mai húsz- és harmincévesek többsége már nem úgy lépett az irodalomba, mint az általuk „kilövésre szánt bölények” annak idején. Jó néhányuk talán sosem járt egyetlen szerkesztőségben sem, a szerkesztővel legfeljebb levelezett, feltéve, hogy válaszra méltatták. Ezekről az önérzetes fiatalokról alig tudni valamit. Nem szívesen tárulkoznak ki az idősebbek előtt, talán nem is hisznek nekik. Ők a husáki konszolidáció évtizedeiben jártak iskolába, naponta szembesültek szüleik és környezetük kisebb-nagyobb megalkuvásaival, alakoskodásaival, mindazzal az erkölcsi csődtömeggel, amelyet a szépen hangzó szólamok és frázisok sem tudtak elleplezni. Ezt a nemzedéket magára hagyták vívódásaival, identitászavaraival, és senki sem igyekezett csillapítani felfokozott szeretetéhségét, amelynek fojtogató szorítása elől az individualizmust mint életideált eszményítő álomvilágba menekült. Mindezt nem én állítom; ők maguk írják le verseikben, prózai szövegeikben, elbeszéléseikben. Nyomasztó olvasmányok ezek, helyenként nehezen érthetők és értelmezhetők. A hagyományos művekhez szokott olvasó sokszor úgy érzi magát, mintha valamilyen matematikai példát vagy logikai feladványt kellene megoldania, miközben a szükséges információkat előzetesen nem kapja meg a művelethez. Ehelyett lényegtelen részletekkel és fölöslegesnek tűnő leírásokkal traktálják, amelyek nemcsak naturalisztikusak, hanem még unalmasak is. Vegyük például az egyik legújabb prózai antológiájukat, amelynek a címét igen találónak érzem: Piknik a Szaharában. A könyv nyolc szerzője közül négyet ismerek személyesen, de ebbe már beleszámítom az évekkel ezelőtt tragikusan elhunyt Pálovics Lászlói is, aki — s ebben egyetértek az antológiát recenzáló nemzedéktárssal, Z. Németh Istvánnal — nagy ígéret volt. Mindez persze, mondhatná az olvasó, a kritikus problémája és nem a szerzőké, de a mi viszonyaink között mégsem tartom egészen természetes állapotnak. Az egyes szövegek ugyanis önmagukban még nem képesek ellensúlyozni azt a hiányérzetet, amely az emberben szükségszerűen kialakul, ha nem tudja maga elé képzelni a szerzőt háromdimenziós kiterjedésében is. Ez, ha úgy tetszik, egyfajta minősítés is már; az antológiában közreadott írások — jóllehet a többségük afféle önvallomás — szinte alig árulnak el valamit a szerzők egyéniségéről. Pontosabban szólva: az írások fölé írt nevek helyenként különösebb következmények nélkül felcserélhetők. Ezt a tényt kétféleképp is magyarázhatom. Vagy a szerzők élményei és tapasztalatai azonosak, s így hasonlóképp is dolgozták fel azokat, vagy pedig ugyanattól a példaképtől lesték el a szakma mesterfogásait. Nagyon igazságtalan lennék, ha ezeket a pályakezdőket azzal vádolnám, hogy ötleteiket és témáikat másoktól kölcsönözték, de azt már el tudom képzelni, hogy akaratlanul is magukévá tettek egy
