Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - BOLEMANT LÁSZLÓ: megszólalsz, Nagy Palinak, hármat kettőt (versek)
Győry Attila Indul a busz. Utolsó búcsúzkodások, integetnek az utasok — megyünk Európába! Csupa fiatal ül körülöttünk. Szlovákiába igyekvő angol fiatalok, ott fognak tanítani. Tele vannak energiával, izgalommal és bizakodással. De hát csak várják ki a végét! Nekem máris elegem van az utazásból. Fárasztó még a nézelődés is. Leverten figyelem a gyérülő utcai forgalmat, egy buszmegállót mellőzve oldalba bököm a Kedvest, kérdem, hogy emlékszik-e. Nem válaszol, csak hozzám bújik. Odakint megint esik az eső, s most, lélekben újra átélve Londont, hajlandó vagyok akár legyinteni is: hadd essen, ez nem az igazi... Az esőn át alig láttam a buszmegállót. Innen indultunk nemrégen a nulladik hosszúsági fok felé, a greenwichi csillagvizsgálóhoz, hogy alapiskolás vágyam teljesüljön — ráállhassak a nulladik fokra. Szépen elképzeltem, ám a valóság sokkal fanyarabb volt. Ott voltam, megettem egy hamburgert, táncoltam is, ráadásul az eső is esett. Mindenki ott volt, csak Frank Sinatra nem. A komédiás dalát persze ott is elénekeltük, ki tudja, hányadszor; londoni indulónk lett a vén melódia... Hazafelé minden más. Nem érdekli az embert a táj, tele van letargiával, szíve kedvetlenül, egyre egykedvűbben dobog, valami baja van, meg kell nézetni valakivel, egy jó orvossal, aki valószínűleg csak annyit fog majd mondani: utazzon el valahova külföldre, meglátja, ott majd jól érzi magát. Egy-két hétre, és jöjjön vissza. Hát persze! Megfogadom majd a tanácsát. Kiváló ötlet! Csak utazgatni kell, és mindjárt nincs szívfájdalom, nincs letargia, nincs önsajnálat, utálat, pesszimizmus. Utazás közben állandóan forog az agy kereke, és különben is — már régóta kedvem volna táncolni egyet, mondjuk, a sivatagban! Nem is rossz! Tánc a homokban... Egy kis változatosság nem árt... Csak tudnám, hogy ott mit fogok majd énekelni... Ezt mondja meg nekem valaki...
