Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - BOLEMANT LÁSZLÓ: megszólalsz, Nagy Palinak, hármat kettőt (versek)
Tánc az esőben matolnak, ki vagyok, mi vagyok, mit akarok? Szégyenkezve somfordálok kifelé, ezek itten kinéznek engem, a kutyaváci úristenüket! A Big Ben közben időszerű teendőjét műveli — éppen a hármat üti, mikor befutok a célba: elfoglalom a Trafalgar Square-t. Mikor a Kedves is megjön, megcélozzuk a Tower hídját. Csak átgyalogolunk rajta és vissza. Valakinek ez is lehet esemény. Sajnálom is a londoniakat, ők tulajdonképpen sohasem foghatják fel, hogy mitől buli a Tower hídon átgyalogolni, közben belé-beléköpni az öreg Temzébe. Néha azért jó vidéki palinak lenni! Nekem még a Big Ben órájának kondulása is esemény. Élvezem az életet, számomra minden új, keresztre hát az unalmat! Nagyokat köpök a vén folyóba, annak idején Twist Olivér is így tett — imponálok magamnak az irodalmi párhuzam miatt, úgyhogy még a hatalmas szél sem zavar. Szél? Orkán. Egymásba kapaszkodva botorkálunk, akár igazi londoniak is lehetnénk már, szidjuk az időjárást, s mire elered az eső is „ a la London”, már dúdolni is kedvünk támad. Lá-la-la-la-lá... Ének az esőben, a Tower hídján, a vén Temze fölött — nem is rossz! * * ...És egy hét London után újra itt csücsülünk az autóbuszban. Most már magasan hordjuk az orrunkat, az autóbusz emeleténél nem adjuk alább. Egyhetes londoni honosság után jogot formálunk a felsőbb helyekre is. Elvesszük, ami kell. Ez világos. Legalábbis Londonban az. Kelet-Európában ez a dolog enyhén szólva még zavaros. Mindenki elveszi a magáét, és mégse. Kimeríteni az élet tavából azt a bizonyos valamit, ami érdekli az embert, ami megfogja, és azt úgy vállalni, hogy közben ne érdekelje a másik véleménye, aggálya, rosszindulata, s csak magával törődve, önmagát megvalósítva jusson a céljáig — ez a keleti ember számára még nagy tudomány. Nyugaton viszont már kisgyermek korától ezt nevelik az emberbe, volt időm tapasztalni és főleg látni. Itt is, Londonban. Több mint egy hetet töltöttem a brit királyságnak e szívében, és úgy érzem, a lehetőséghez mérten sokat láttam, sokat érzékeltem, éltem, megértettem egy icipicit abból a valamiből, amiről azt mondják, hogy angol vagy angliai életforma. Kint integetnek az ismerőseink. Elvira is kijött, kimetrózott Kenyából, s itt van az ír—skót páros is, az autóbusz üvege tompítja a hangjukat. Vadul mutogatnak, hogy ne hülyéskedjek, van még egy percem, szálljak ki a buszból, és húzhatunk együtt Indiába... Peter, az ír srác fölfut utánunk még a berregő buszra is, és egy „Kanabis” feliratú kendőt dob az ölembe, s máris iszkol lefelé. A sarkát még eléri a bezárődó ajtó, nekem csak tátogni van időm. Kedves fickók. A kendőt a Kendem townban vette Peter egy gyanús ürgétől. Az a kirándulás is megért volna egy litániát. A Kenden town — bolhapiac, a feketézők tőzsdéje, lopott áruk fóruma. Hatalmas utca, tömegnyi nepperrel, vásárlókkal, zsebesekkel, arab-kebab árusokkal és az egészet sátorként beborító szakadó esővel. Itt vette Peter a kendőt, s most az utolsó pillanatban nekem adta, még megköszönni sem volt időm.
