Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben
Győry Attila honnan előkaparják magukat az újdonsült ismerőseim, az ír—-skót vegyes páros is. Rövid terepszemle után úgy döntenek, hogy ők kiadós reggelinket valami még ki- adósabbal helyetesítik: müzlit fognak enni — tejeskávéval. Nyelek, ki tudja, hányadszor jövök rá, hogy az angolok bolondok. Nem úgy, mint a franciák, de bolondok. Egyre jobban érzem és élvezem. A kiadós reggeli után a gazdasszonyt magára hagyva csörtetünk be a belvárosba. A nézelődést nem adjuk alább Dalinál. Salvador Dali-kiállítás, méghozzá csak 4-5 fontért, ami testvérek között is 200-250 korona. Előveszek egy farkasvigyort, némi eleganciát, egy rongyos újságíró-igazolványt, és már bent is vagyok. Ki sem nézni ebből a szlovák bumáskából, hogy erre is képes. A Kedves izgulva, kipirulva nézelődik, ide-oda ráncigái, kiselőadásokat tart a képek történetéről. Ugyanis Edvard Munch mellett ez a Dali is kedvence. Én meg csak nézek, de nem látok. Lohasztanak az álló képek, untatnak a festmények. Akcióra vágyom, mozgásra. Találkozunk valahol valamikor, mondom a Kedvesnek, s már az ajtó mögött vagyok, mikor utolér a hangja, engesztelően: háromkor a Trafalgar Square-en. Lehetetlen útvonalakat választok, hogy minél előbb célba érjek, hogy híres pontosságommal telibe találjam a Sohót. A Piccadillyn ugróm le a mértékkel száguldó buszról. A jól ismert szökőkútnál turisták, egy-egy új hippinek öltözött lotyó, néhány koravén punk és röhejes polgári nyugalom. A szökőkút tele galambszarral, félkörben nyüzsögnek a piros, londoni emeletes buszok, a sarkon egy boby áll idétlen tűzöltósipkájában, a reklámneonok még súlyba vannak téve, az ő idejük csak az esti órákban érkezik el. Ha lefelé araszolnék a Temze felé, akkor a Trafalgar Square-re kerülnék, ha meg útirányt változtatnék, akkor a kínai negyedben kötnék ki — de hát én a Sohóért jöttem ide... Fényes nappal. Megnézem, hogy ityeg a fityeg. Sehogy. Kiábrándítóan egyhangú így a nappal, de este sem lehet valami nagy dobás. Aki már végighancúrozta a párizsi Pigalle-t, megbámulta az amszterdami lo- tyók édes-nedves, citromos punciját, akit már leszólítottak Hamburgban germán démonok, az a londoni Sohótól nem fog valami nagyokat fingani! Amolyan — jó, nekünk is van ilyesmi, semmi több. A Soho utcái ugyan tele vannak szexshopokkal és néhány ringyó is kínálgatja magát, de egyébként csend és nyugalom honol a tájon. Merev utcák és pusztulás. Gyümölcspiac. Lophatnékom támad, lekanyarítok a közösből egy zacskóra való friss, pörkölt pisztáciát, egy kis almát, és hogy a kedvem is megjöjjön, egy jó fürt afrikai érett banánt. Vége az előadásnak. Jobbra el. Egy rastafari shop bejárata előtt majszolgatom a lopott holmit, ráérősen ücsörgők az út szélén, szemben egy ír kocsma kínálgatja sörárait, a rastafari kuckóból reagge zene nyűglődik az utcára. Mint nagytestű boa kígyó, úgy fon körbe a mjúzik, félbeszakítom hát összelopott késői ebédemet, és egy utcai kutyát megszégyenítő óvatossággal sompolygok be a zeneboltba. Bent szere- csenfiúk mozgatják magukat a ZENE szent ütemére, hatalmas rasta hajak susognak ősi woodoo ritmusokról, a ruháktól a szemem is kiszíneződik. Valahol marihuánát szívnak. Az ürgék gyanakodva nézegetnek, érzem idegesen tapogató csápjaikat, szi
