Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben
Tánc az esőben tást biztosítsák nekem, fohászkodom, ahogy beletúrok a százezernyi puha hajszálba, játékosan gubancolom, még a lélegzetem is elakad ebben a szerelmetes szeánszban. Boldog, ki próbálta már, mondaná rá Villon kolléga. Itt szuszog az ölemben valaki, de ugyanakkor ezernyi fényévre suhan tőlem, talán táltos lovon, mely szélvészként, sőt a gondolatnál is sebesebben száll, és én csak tartom a kezemben a fejét, tartom az egész világot, szemem a kintit habzsolja, átveszem a robogó busz lüktetését, a remegést, az út aszfaltjának göcsörtjeit, a motor jajdulását, a sofőr dohányos ujjainak izzadását, az utasok szívének tamtamját, a ki- és belégzést, és érzem, lassan eggyé válók önmagammal végre, a busszal, a kinti fűszálakkal, a zuhogó esővízzel, a mennyei felhőbirodalommal... Hej, kurjantanék nagy boldogságomban, tánc ez az esőben, dúdolgatom vidoran. Furcsa, hirtelen Szigeti Lacira gondolok, kerülget a szelleme, csavarosan elkapja a frakkomat, nehogy eliszkoljak előle, és valamivel netalán átverjem. Nagy gondolatfelhőket eregetek, mint egy vidéki földesúr a jóízű tyúkleves után, hintázva a hintaszékében, nagyokat szippantva a tajtékpipájából. Röpködnek a gondolataim, és tehetik is, mert így két ló közé esni is csak én tudok. Szigeti ugyanis nemrégen azt mesélte, elemezgette, hogy a magyarországi irodalmi műhelyek környékén a szerzők, mondjuk, Esterházy (mindenki tudja), csak egy kiadónál publikál. No, ezt én is jónak látom, mondtam én akkor. Olyan ez, mint a lóverseny, minden bajával együtt. Az istállókban pihennek a lovak, a versenyparipák, az istállókban a mesterek s a legények azon vannak, hogy a versenypályán csakis az ő lovaik nyerjenek. Úgymond, futtatják őket, s a paripák is kölcsönösen igyekeznek, hogy hírnevet szerezzenek trénerüknek. Mondjuk. Jó. A hazai irodalmi versenypályán, amolyan derbin pedig ma jószerével két istálló futtat — az Irodalmi Szemle és a Kalligram. Puff neki, két versenyistálló, embernek... izé... lúnak kell lennie a talpán, aki választani tud, vajon kinek fusson? Egyik oldalon Szigeti meg Grendel, a másik oldalon pedig Tőzsér Árpád. Hogy ez a fránya Tőzsér is micsoda bajkeverő! Tessék, még el sem mentem Londonba, s ő már írásra kötelez, könnyelmű ígéreteket teszek neki, közben kipislog a sötét szemüvege mögül, az ember soha nem tudja, hányadán áll vele, mert folyton keveri a lapokat. „Folyton keveri” — mondaná Fülig Jimmy kollégám is, aki maga is nagy író hírében állt annak idején St. Antonióban. Esetemben pedig megállapítható, hogy a fokozott figyelem helyénvaló. De azért borzasztó ez a Tőzsér! Ő szinte tudomást sem vesz róla, hogy micsoda versenyek folynak ebben a mi lápos, ingoványos irodalmunkban! Itt állok hát, friss abrakon, éles ostorcsípéseken, finom patkón, aranysárga illatos szalmán pihentetve, peckes járásra nevelve, úgy-ahogy készen a futásra, a versenyre, jól tudván, hogy a vágta után habzó szájjal, bozontos sörénnyel, remegő lábbal újra megpihenhetek majd az istálló hűvös nyugalmában. Az Irodalmi Szemlében kezdtem, aztán a trénerekkel, legényekkel együtt átmentem a Kalligram istállójába, azóta is folyik a verseny, a paripák jönnek-mennek, nemzetközi szinten futnak, az istállók vetélkednek, versenyeznek a név dicsőségéért és becsületéért, hogy a versenyparipák érezzék a felelősséget, büszkék legyenek rá, hogy tartoznak valahová, mert jó tartozni valahová. Tartást ad a lúnak, mondaná rá Móricz Zsiga kollégám, csak tudnám, hogy ő melyik ménesből, melyik istállóból startolt ki?
