Irodalmi Szemle, 1994
1994/11 - GYŐRY ATTILA: Tánc az esőben
Győry Attila Tőzsér mester pedig csak csábítgat, tudja ő jól, vén róka a szakmában,hogy mi kell a lúnak — megáll az ész! Most fussak, vagy ne fussak? Tőzsér meg csak hol ide, hol oda imbolyog, föltűnik a placcon, ezüst hajával, szemüvegével, félrefordított fejével, stílusosan mustrálgat, méreget, kritizál, provokálva kér, dünnyög, hej, no — isten neki! — futok hát az Irodalmi Szemlének, írok Tőzsérnek egy útinaplót, elvégre jó istálló a Szemle, de vajon mi lesz majd otthon, az anyaistállómban, mit találok ki, mit hazudok Szigetiéknek megint? * * * Az egész pereputty a határon túlra került. Itt vagyunk hát, valahogy ténylegesen is Nyugaton, valahol Belgiumnak vizes mezején. Mert víz, az van, szakad az eső, talán a határőrök is ezért viszonyultak így hozzánk. így, azaz sehogy. Átengedtek, azt sem mondták, hogy fapapucs — ahogy azt Bendegúz kolléga mondaná az Indul a bakter- ház című könyv lapjairól. Ezek a határőrök állati jó dolgukban már azt sem tudják, mit csináljanak. Ki sem jöttek a jámborok. Úgy mentünk át az egyik respublikából a másikba, mint nálunk tél idején a koncra a varjak az egyik udvarból a másikba. Nőmmel közben afférom támad. Kifogásolja megjegyzésemet, hogy ezeket a szabad állapotokat célszerű eszközökkel akár ki is lehetne használni. Egy egész szállítmány marihuánát is átlehetne passzolni a rászorulóknak. A magamfajta maci-laci mindig és mindenhol egyből kiszúrja, hogy mitől döglik, illetve mitől dögölhetne a légy. Csakhogy NŐM nem ért velem egyet. Vitatkozunk, még szerencse, hogy diplomatikusak vagyunk és gyorsak. Hát persze hogy meg lehet egyezni. Naná. Liberálisak vagyunk, s nem hülyék! Suttogunk. A megbékélés jeleként finom csókrohamokat indítunk egymás ellen a sötétben, diszkrét bálját ünnepli nyelvünk. S forró, mindent elsöprő éjszaka következik. Farkasszemet nézünk az autópálya fényeivel, a vízcseppek szomorúan lecsurgó ezreivel, szorongatjuk egymás kezét, néha felszisszenünk: Juj, ez fájt! Jó így, és most nem lennék semmi más. Se gazdag, se szegény, se bugyi, se szoknya, se szél, se tenger, se semmi más. Újabban magammá szeretnék válni, örülni magamnak, elfogadni saját magamat. S e ritka alkalom pillanatában megengedek magamnak egy sajnálkozó gesztust is a világ vándorai felé. Hol vagytok ti örökké csetlő-botló, örökké vidám csavargók, ti méteres szakállú, zsíros hajú, sivatagszáraz torkú, Szomália-éhes ismeretlen barátaim? Ó, hol áztok most, hol fáztok, éheztek, káromkodtok, tócsákba büdös bagót köpve, kezeteket dörzsölve, hol remegtek, hol vakaróztok, fingtok, szartok és hugyoztok, híd alatt, fáskamrákban, pincékben, pályaudvarokon — hol lihegtek csámcsogtok, cuppogtok, faszt és pinát vakartok, a szivárvány színeiben pompáztok, hol vagytok ti, rohanó korunk álmodozói, hol gondoltok most éppen rám, a kihunyt fényű üstökös csillagra, társatokra a nagy rengetegből? Hol vagytok?! A video gátlástalanul bekapcsol, belém hatol, és mintha csak része lennék a nagy sugárzásnak, engedelmesen bámulni kezdem a képet, nagyokat pillogva, tátott szájjal, nyálamat csöpögtetve. Valami horrorsó ptyíca beretvázza az egyik cselavjek ga- laváját. Csak nem Anthony Burgess Gépnarancs című könyvét adják!? Könyvek,
