Irodalmi Szemle, 1994

1994/10 - MAYER JUDIT: In memoriam Hubik István

In memoriam Hubik István

múlva családi okokból — nem volt Pozsonyban lakása, családja Kéménden élt — elment a kiadótól. Ám nem sokáig bírta a vidéken vállalt hivatalnoki munkát, visz- szatért a kiadóba, s ott is maradt nyugdíjazásáig, vagyis negyed századon át szolgálta szerkesztőként a szlovákiai magyar könyvkiadás ügyét. Az önálló Magyar Könyvkiadó 1956 elején megszűnt, de mint a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó — később Tatran — magyar szerkesztősége élt tovább 1966 végéig; 1967-től a Tatran Könyvkiadó ún. önálló magyar üzemeként működött, majd 1969. január elsejével megalakult az önálló Madách Könyv- és Lapkiadó Vállalat. Hubik István megélte a kiadóval mindezeket a változásokat: szervezett, szerkesztett, és szabad idejében fordított. írói tehetségét — mondhatjuk — a fordításaiba „ölte bele”.

Nemrégiben, 1994. augusztus 21-én emlékezett meg a Szlovák Rádió magyar adása Hubik Istvánról, visszaidézve egy interjút, amely abból az alkalomból készült vele 1991-ben, hogy megkapta a Madách Könyvkiadó nívódíját Martin Bútora Každodenné poviedky (Mindennapi történetek) című könyvének fordításáért. Hubik István akkor a riporter kérdésére a maga szerény módján elmondta, hogy 64 művet fordított le magyarra, nagyobbrészt szlovák, kisebbrészt cseh nyelvből, és hogy négyszer kapott Madách-díjat (a három addigi nívódíját nem is említette). Ahogy ő mondta akkor: nem panaszkodhat, hogy nem kapott elég elismerést a munkájáért. Egyúttal azt is hozzátette: már nincsenek további tervei; szó szerint így fejezte be: én most már letettem a lantot. Szomorú volt ezt hallani, így utólag is, hiszen igaznak bizonyult.

De térjünk vissza Hubik Istvánhoz, a szerkesztőhöz: 1967-ben ismertem meg, akkor lettem a beosztottja. Ő akkor az önálló magyar üzemben az eredeti irodalom szerkesztőségének a vezetője volt. Nem voltam kezdő, de egy szakkiadóból, a Mezőgazdasági Könyvkiadóból kerültem oda, s tizenkét évig lényegében csak fordításokat szerkesztettem, úgyhogy volt mit tanulnom. Amit megtanultam, azt elsősorban Hubik Istvánnak köszönhetem. Később amikor a fordításirodalom szerkesztőségének vezetője lettem, és magam is kezdtem szépirodalmi műveket fordítani, megint csak sok segítséget kaptam tőle. De nem csak én; Hubik István lelkiismeretesen törődött minden „új” emberrel, aki a szerkesztőségbe bekerült.

1969. január elsején, amikor megalakult a Madách Könyv- és Lapkiadó, megtörtént a csoda: a pártonkívüli Hubik Istvánt kinevezték az új kiadó főszerkesztőjének. Ezzel valójában rászakadt az új vállalat majdnem minden gondja, mivel a kiadó igazgatóját ugyanakkor kinevezték nemzetiségi miniszternek, s így a legjobb akarattal sem tudott elég időt szentelni a kiadó ügyeinek. Hubik István küzdött meg a kezdet nehézségeivel, s ez nem volt csekélység. A magyar könyvkiadás gazdasági, tervezési, műszaki, nyomdai ügyeit addig a Tatran Könyvkiadó megfelelő osztályai intézték, most mindezt meg kellett szervezni, egyszóval meg kellett tanulni a saját lábunkon állni. Lelkes, de tapasztalatlan fiatal szakemberek munkáját kellett irányítani, s ugyanakkor a szerkesztőségi részleg ügyeit is intézni kellett. Csak aki jól ismerte Hubik Istvánt, az tudja, mennyi önmegtagadásába került ez a munka, mert nagyon-nagyon nem szeretett „adminisztrálni”. De kötelességérzete, szorgalma segítette, hogy helytálljon. Mire visszaminősítették — politikai okokból — főszerkesztő-helyettesnek, a kiadó a körülményekhez képest már sikeresen működött.