Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - MAYER JUDIT: In memoriam Hubik István
In memoriam Hubik István Egymás közt hőskornak neveztük azt a kezdeti időszakot, s utólag visszanézve is azt mondhatom: jogosan. Hubik István főszerkesztő-helyettesként is derekas munkát végzett, a szerkesztőséget lényegében ő irányította, továbbra is a kiadó volt a mindene. Szerkesztett, segítette a kezdő munkatársakat, és minden szabad idejében fordított. Munkásságának szakmai értékelése most nem az én feladatom, azt majd később kell elvégezni. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy sok fordítását szerkesztettem, mint ahogy ő is szerkesztette az én fordításaimat, s hogy e munka során sosem volt köztünk nézeteltérés. Hubik István nemcsak kiváló fordító volt, hanem kiváló szerkesztő is, aki értő kézzel nyúlt minden szöveghez. Érdeklődése sok mindenre kiterjedt, ami a magyar nyelvvel, a műfordítással, az irodalommal, a szlovákiai magyarság kulturális problémáival összefüggött. Több értékes tanulmányát olvashattuk például az Irodalmi Szemlében. Hogy milyen volt Hubik István mint munkatárs, azt már tulajdonképpen elmondtam, csak annyit tennék még hozzá: önmagához volt elsősorban szigorú, a munkatársakkal, beosztottakkal inkább megértő, elnéző és segítőkész, de a hanyag munka mindig elkeserítette. Egy biztos: aki akart tőle tanulni, az tanulhatott. És milyen volt Hubik István mint ember? Elsősorban szerény, visszahúzódó, nem szerette a közszereplést, csak dolgozni szeretett, csendben, szorgalmasan, kitartóan, nem túlzók, ha azt mondom: a munkája volt a mindene. Féltettük is, mi lesz vele, ha eljön az idő, és nyugdíjba megy, mert tudtuk, hogy nemcsak ő fog hiányozni nekünk, hanem neki is a kiadó. De nyugdíjasként is dolgozott, míg volt számára fordítói munka, és akkor már megjelent az életében egy új kis lény, Andrea, az unokája, akit nagyon-nagyon szeretett, és akivel boldogan foglalkozott. Élete utolsó éveiben egyre borúlátóbban szemlélte a világot, bántotta átmeneti korszakunk sok visszássága: a torzsalkodás, a kíméletlenség, a felújult nacionalizmus, minden igazságtalanság. De eredeti, egy kissé fanyar humorát szerencsére még akkor sem vesztette el. Hubik István hívő ember volt. Ha van túlvilág, amelyben ő hitt, akkor ott most könyvekkel körülvéve egy szép nagy íróasztaltól szemléli az ittmaradtakat, és néha rosszallóan csóválja a fejét, ha odafentről hanyagul szerkesztett, rossz fordításokat lát. És hiszem, hogy megbocsátón mosolyog munkatársaira, barátaira, akik úgy érezzük, hogy betegségében törődnünk kellett volna vele. Tudja ő azt, nem szere- tetlenség volt az oka, hogy nem tettük. Úgy érzem, mindnyájan, akik együtt dolgoztunk Hubik Istvánnal, akiknek szerkesztői és fordítói munkáját önzetlenül segítette, adósai maradtunk. Ezt az adósságot nem róhattuk le azzal, hogy elkísértük utolsó útjára, és néhány szál virágot tettünk a koporsójára. MAYER JUDIT
