Irodalmi Szemle, 1994

1994/10 - MAYER JUDIT: In memoriam Hubik István

A fiatal kollégáknak Pista bácsi, nekünk, akik közelebb álltunk hozzá korban, egyszerűen: Pista.

Úgy ment el nemrég — július 7-én —, olyan feltűnés nélkül, mint ahogyan élt és dolgozott közöttünk. Ez év november 9-én lett volna hetvennyolc éves. Mikor megbetegedett, még az 1992-es év vége felé, megszakadtak kapcsolatai a volt kollégákkal, barátokkal. Addig még be-benézett a Madách Könyvkiadóba, ahonnan 1979 végén ment nyugdíjba, eljárt ebédelni abba az üzemi étkezdébe, ahová egykori munkatársai is jártak. Egy-egy irodalmi előadáson is összetalálkoztunk vele, elbeszélgettünk. Én magam 1992 karácsonya táján találkoztam vele utoljára, akkor már nagyon rossz bőrben volt, és szokása ellenére egészségi állapotára panaszkodott.

Garamkövesden született 1916. november 9-én. Ott töltötte gyermekkora nem éppen boldog éveit — édesapját korán elvesztette, özvegy édesanyja később újra férjhez ment. A tanulni vágyó fiút mostohaapja nem akarta tovább iskoláztatni, korán munkára fogta a gazdaságban. Tanító és pap fogott össze a gyerek érdekében, ők felismerték tehetségét és segítették abban, hogy tanulhasson. így került a komáromi bencés gimnáziumba, ott érettségizett 1938-ban. Az érettségi után nem mindjárt választotta a jogi tanulmányokat, melyek volatképpen nem feleltek meg érdeklődésének. Őt az irodalom foglalkoztatta, már diákként írt — novellákat, kritikákat, szociográfiát —, ígéretes tehetségnek tartották, s az is volt. Anyagi helyzete

— hiszen létfenntartásáról magának kellett gondoskodnia — nem tette lehetővé számára, hogy a bölcsészkaron tanuljon, akkoriban csak joghallgatók vállalhattak tanulmányaik mellett munkát. Mivel a bécsi döntéssel szülőföldje Magyarországhoz került, Hubik István végül a pécsi Erzsébet Tudományegyetem jogi karára iratkozott be, s ott végezte el a jogot. 1944-ben doktorált, s ahogy tőle tudom, fel is ajánlottak neki egy tanársegédi állást a pécsi egyetemen. Nem fogadta el, valószínűleg azért, mert nem akart messze kerülni szülőföldjétől. Esztergomban dolgozott 1944/45-ben közigazgatási gyakornokként. Meg is nősült. A világháborút megúszta katonai szolgálat nélkül, s azt is átvészelte, ami utána következett: az állás- és állampolgárság-vesztést. Vétke neki sem volt más, mint magyar nemzetisége, mégis meghurcolták. A háború után vagy két évig alkalmi munkásként kereste kenyerét, 1947—49-ben az áttelepítésre kijelölt magyarok jogvédője volt a Magyar Meghatalmazotti Hivatal körzeti megbízottjaként, 1950—54-ben Párkányban dolgozott mint jogász. Közben Csehszlovákiában újra megindult a magyar kulturális élet, de Hubik István nem kezdett újra írni, hanem a műfordítás felé fordult. Saját kezdeményezéséből nekifogott magyarra fordítani Martin Kukučín műveit. Mint ő maga mondta, ez volt az egyetlen eset, hogy maga választotta, mit fordítson, később már mindig a kiadói megbízások szerint dolgozott. De akkor az elkészített Kukučín-fordításokat benyújtotta a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadónak. Ott nemcsak hogy elfogadták a fordításait, hanem szerkesztői állást is kínáltak neki. El is fogadta, de rövid idő

In memoriam Hubik István