Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DOKUMENTUM - PEÉRY REZSŐ: A levert forradalom győzelme
A levert forradalom győzelme kozásában vagy húsz esztendeig. így az a tény, hogy ötvenhatról mindmáig vagy rosszat vagy semmit lehet csak mondani, legföljebb azt igazolja, milyen szerves része 56 a magyar felkelések történetének. Ezzel már középpontjába kerültünk annak a vállalkozásnak, hogy októbert a magyar történelem távlatából ítéljük meg. Cs. Szabó László figyelmeztet arra, hogy mindenkor a lehetőségekhez, a valóságos helyzethez kell mérni, mi volt történelmi helyzeteinkben érdemesebb: az eüenáUás-e vagy a kiegyezés az országot szorongató világhatalommal? Az októberi konstellációban az ellenállást, úgy gondolom, nem lehetett kikerülni. Ebbe a döntésbe a régi hatalom újjászervezett hadrendje, reformellenes vak önkénye hajszolta bele az ifjúságot és a munkásságot. Kitérni akkor igen nehéz lett volna. A nép az ellenállást választotta — a kudarc igen valószínű kockázatával. S most erről szólva engedd meg, hogy kitérjek azokra — a kudarcról meditáló — gondolatokra, amelyeket Ferdinandy Mihály Latin-Amerikában tanító történész barátom fogalmazott meg a Sikertelenség a hiszpán történelemben című tanulmányában. Amit ott a portugál és spanyol világtörténelmi sikertelenséggel kapcsolatban his- pán önvallomásként ír, az mintha a mi történelmi kudarcainkra, mintha 56-ra vonatkozna. Hadd idézzem: „Csak a kudarc nagy iskoláját kijárva ’’váltunk azzá, akik vagyunk" és táplálkozhattunk az egyéni és világtörténetileg visszavonhatatlan sikertelenség élményéből. így éltünk tovább belülről kielégítve és erkölcsileg igazoltan, mert — mertünk, kockáztattunk és megfeleltünk a velünk kapcsolatos várakozásoknak. így váltunk sikertelenségünkben éretté..." Vagy még egy megrendítő passzus, mely mintha a gigászi hadigépezettel szembeszálló fiatalság vakmerőségét, lelkivilágát jellemezné. „Mind vállalták a nagy kockázatot — vállalkozásuk kudarcra ítéltetésének belátásával egyidejűen. Valamennyien tudták, hogy ki vannak szolgáltatva a puszttdásnak, a halálnak, amely minden erőfeszítésüket hiábavalóvá és hiúvá teszi... mégis vállalták földi létük egyetlen, nagy kockázatát: hogy megvalósítsák a küzdelmet, amelyre létünk feladata kötelez. ” Persze, a hispánok szárazföldi és maritim világhatalmuk fenntartását, illetve nyilván az érte való helytállást tekintették létük feladatának. Miben látod a magyarokét az. ötvenhatos tragédiában? A feladat, amely előttünk állt, a nemzet addigi létformájának, a Sztálin-Rákosi- korban kialakult megalázó, embertelen, kiszolgáltatott helyzetének, babiloni fogságának megszüntetése. Az ember és nemzet emberségesebb, tisztességesebb létformáját kívántuk kicsikarni a sorstól. A szolgaság, a gyarmati sorba vetettség szelleme és gyakorlata ellen álltunk talpra, a több emberség, értelmesebb kormányzat és nagyobb szabadság, a megreformált szocializmus eléréséért. És ha ez — közvetlenül a forradalom legázolása után a végzet túl vakmerő kihívásának, teljesen reménytelen vabanknak látszott, ma már nem látszik annak. Minek kell hát minősítenünk? Immár nem „reménytelen kihívásnak?” Húsz év távlatában miért és miként változott erről felfogásod?
