Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DOKUMENTUM - PEÉRY REZSŐ: A levert forradalom győzelme
Peéry Rezső Vajon hiába harcoltak-e? S vajon hiúba szállt szembe végletével 56-ban a magyar nép? A kérdés a mi esetünkben is felmerült. Vajon hiába harcolt-e a függetlenségéért, szabadságáért, emberi és nemzeti jogaiért felkelt nép? Amely képtelennek bizonyult — hogy a neves angol-lengyel írót, Joseph Conradot idézzük, „az általános alapelvek — esetünkben a hivatalos ideológia — kedvéért szeretni, ami nem szeretetreméltó és gyűlölni azt, ami nem gyűlöletes”. S ha a patrióta — ugyancsak Conrad meghatározása szerint — „az az ember, aki hisz a nemzeti lét szellemi természetében és nem tudja elviselni, hogy ezt a szellemet szolgaságba vessék", akkor a bukás pillanatában az értékrend, amiért harcba indultunk, pervertálódott, visszájára fordult: ismét a rettentő kényszerrel álltunk szemben, amely azt parancsolta, hogy szeressük a nem szeretetreméltót, és gyűlöljük, ami nem gyűlöletes. Úgy hiszem, felesleges, szinte szószaporítás lenne kimondani, mire gondolunk itt. Szeretni, ami nem szeretetreméltó, s eltűrni, hogy szellemünket szolgaságba vessék — ez volt a megoldandó feladat, fennmaradásunk esélye, a túlélés ára: kegyetlen, rettenetes belépődíj a nemzet létének ismeretlen, félelmes szakaszába! Úgy gondolom, nem utolsósorban ez a meghökkentő, vérig alázó alternatíva késztetett tízezreket arra, hogy odahagyva házat és hazát, induljanak neki a nagy bizonytalannak, a Semmi tornyai felé... Ha akkor kérdeztek volna engem arról, hiába harcolt-e népünk, odabenn a szívem mélyén, a lelkiismeretem fóruma előtt válaszolhattam volna-e másképpen? Másnak nem használtunk, csak magunknak ártottunk vele. Persze, hogy hiába. „Az nem lehet, hogy annyi szív" — csupán költői formula. Mindez nagyon is lehetséges. Mindez nagyon is valószínű. A két esztendővel később végrehajtott könyörtelen megtorlás. Nagy Imréék megdöbbentő mártírhalála, a szószegéssel súlyosbított új Arad csak megerősíteni tudta a felfogásunkat. A kegyetlen magyar „bon mot”-ra emlékeztetett zaklatott agyunk: A pesszimistáknak soha sincs igazuk Mert nem az következik be, amit megjósolnak, hanem annál mindig sokkal rosszabb." Nem bizonyult-e a dolgok ilyen megítélése túlságosan korainak, tarthatatlanul komornak? Ma igazat adnék neked. Ha szétnézünk a magyar történelmi tapasztalatok tárházában, egyszeriben modellszerűnek tűnik ötvenhatos tündöklésünk és bukásunk drámája. Gondoljunk előzményeire. Thököly Imre ellenállására, a Rákóczi Ferenc vezette népfelkelésre, a kuruc partizánháborúra és szabadságharcra a Pro patria et libertate jegyében, a Martinovicsék alig megkezdett szervezkedésére, végül a negyvennyolcas forradalomra. Ezek a mozgalmak mindenkor világhatalmi túlerő, a Habsburg-világbirodalom vitathatatlan gazdasági és katonai fölényével próbáltak szembeszállni. 49-ben a Habsburgok és az Orosz Birodalom egyesült erejével. Ezek a küzdelmek kivétel nélkül vereséggel végződtek. A győztes világhatalom igyekezett kiiktatni őket a nemzet tudatából, emlékezetéből. Megfordította az értéksorrendet, s helytartói igen hatékony közreműködésével ezt a fordított értékrendet véste be a nemzet tudatába. Elítélő jelzők és botránkozás nélkül róluk megemlékezni nem volt lehetséges. A fejedelemnek és főtisztjeinek nevét sem volt szabad említeni. Ez az állapot a Rákóczi-felkelés esetében vagy százharminc évig tartott, 48—49 vonat
