Irodalmi Szemle, 1994
1994/1 - NYELV ÉS LÉLEK - DEME LÁSZLÓ: Kétség és remény közt
nyelv és lélek Kétség és remény közt írásom címéből talán sejthető: megkésett reagálás kíván lenni Lanstyák Istvánnak kétszer két folytatásban közzétett áttekintő töprenkedésére. Első sorozatának címe: Nyelvművelésünk vétségei és kétségei (Irodalmi Szemle, 1993. évf. 3. és 4. szám), a másodiké: Álom és valóság között (uo. 6. és 7-8. szám). Megkésett, de talán még nem késett el; talán segít még az olvasónak — főleg az újabb nemzedéknek meg a kérdés iránt csak újabban érdeklődőknek (de talán magának az említett szerzőnek is) — megérteni: valóban „vétségek”-e a szlovákiai magyar nyelvművelés Lanstyák-korszaka előtti ügyködések, úgy globálisan; s jogosak-e az ő fellépésével fémjelzett (bár persze korántsem pusztán általa kezdeményezett) új korszaknak ezekkel szemben támasztott „kétség”-ei; illetőleg segít megítélni azt, hogy „álom”-e a nyelvhasználati kultúra kiterjesztésére törekvés a viszonylag önálló kulturális életre ítélt nemzetiségi magyar tömbökben, vagy valóban jobb-e a ’’valóság", vagyis a hatókörében és igényszintjében egyaránt provincializálódott köznapi beszédmód tudomásul vétele, sőt normává emelése. Előre kell bocsátanom: valójában nem Lanstyákkal vitatkozom, hanem egyfajta divatba jött gondolkodásmóddal, amit részben ő is képvisel. A „részben” itt nem azt jelenti, hogy ő ezt részben képviseli, hanem hogy ezt ő részben képviseli; hiszen képviseli közben az ellenkezőjét is. 1. Ki nem mondva (legalábbis a közleményeiben nem), a „nyelvi pluralizmus” tetszetős jelszava jegyében félti a beszélőt a nyelvművelőktől, akiknek tevékenysége révén „maguk a beszélők is pellengérre állíttatnak” (4 ; 67)*, mert a (számunkra külföldi) standard rájuk erőszakolásával „megfosztjuk kisebbségünket anyanyelvétől” (6: 76). Dolgozatának ebben a vonulatában hosszan és részletezően bizonygatja: a nemzetiségi polgárok mindennapi magyar beszédében éppúgy elháríthatatlan az államszervező nemzet nyelvéből átvett terminusok megjelenése, mint a nyelvjárást beszélőkében a tájszavak; és ez a „kialakult kétnyelvű anyanyelvváltozat” (4: 68 és 6: 73) szocio- és pszicholingvisztikai szükségszerűség, amely zavartalanabb kommunikációt biztosít számunkra, mint az általuk nem vagy nem elég jól ismert standard; s ez utóbbinak rájuk erőltetése — mint idéztem — „anyanyelvfosztás”. — Mindezzel csupán azt mondja (egyebek közt velem szemben is), amit tőlem is idéz, * Értsd: az ez évi 4. szám 67. lapján. DEME LÁSZLÓ
