Irodalmi Szemle, 1994

1994/1 - NYELV ÉS LÉLEK - DEME LÁSZLÓ: Kétség és remény közt

Kétség és remény közt

jó negyedszázad távlatából (4: 65-66): hogy a mindennapi ember a maga családias nyelvhasználatában nyugodtan mehet rekreáciá-ra, nézhet televizor-t, intézheti ügyeit az emenvé-n; minthogy a nyelvhasználati tények ezen a szinten nem jók vagy rosszak, hanem vannak.

Ami magát az aggodalmas kodást illeti, arról az jut eszembe, amit Péchy Blanka emlékének szentelt ülésszakunk záróbeszédében így idéztem fel: „Jó fél évszázada, hetedikes korunkban (most teszem hozzá: hetedikes gimnazistaként, tizenhét évesen) egyik osztálytársammal sajátos egyesületet alapítottunk. Ketten voltunk tagjai; s programját így határoztuk meg: Találjunk ki problémákat, és tartsuk őket fontosaknak. Azóta úgy érzem, sok-sok tagja lett ennek az egyesületnek; csak épp azt hiszik, hogy nem diáktréfát csinálnak ezzel, hanem politikát és közéletet” (Péchy Blanka emlékezete. Győr, 1989. 57.). Úgy látom, egyesek meg azt hiszik: tudományt csinálnak ily módon; hangosan döngetve a nyitott kapu félfáját. Mert ami a beszélőt illeti, éppen negyven évvel ezelőtt, még a nyelvművelés újraindulásakor, így rögzítettük: nem a hibázó ellen kell küzdenünk, hanem a hiba ellen, a hibázót is bevonva, hiszen őt kell „elkövetőből” elkerülővé tenni. (Ápoljuk nyelvünket! TIT, Budapest 1954)

Aligha marasztalható el tehát „a” nyelvművelés úgy egészében azzal, hogy a „mindenkori (így; alighanem elírás, ehelyett: a mindennapi beszélő”-be (6: 71) bele akarja fojtani a szót, megzavarván kommunikációs spontaneitását magánéleti kapcsolataiban. Hogy egyik-másik jószándékú nyelvművelő olykor kétségbeesésében a mindennapi beszélőt is figyelmezteti — attól tartván, hogy adódó alkalommal, a beidegzés alapján, netalán a magasabb szintekre is magával viszi a maga familiáris nyelvhasználati szokásait —, az persze megesik.

Na de alighanem ez a kisebbik „közveszély”. Jóval nagyobb az ellenkezője: szabadjára engedni, esetleg még kodifikálni is azt, ami a szétaprózódást szolgálja, annak tudomásul vételéből adódván, hogy „beszélőközösség a magyar nemzet, de beszélőközösség a szlovákiai magyar nemzetrész, sőt Dunaszerdahely vagy Bős lakossága is viszonylag önálló beszélőközösséget alkot” (6: 71). Mert bizony Lanstyák István fejtegetéseinek egyik vonulatából akár ez is következhetnék.

2. Mondom: az egyikből. Mert van egy másik is. S ezért, ha a nagy nekigyürkőzés- sel halommá emelt kásahegyen átrágtuk magunkat négy folytatásban, végül is ez a szállóige jut eszünkbe: „Vajúdnak a hegyek, és szülnek — egeret.”

Mert hát mi áll az első két folytatás kereszttüzében? Az a meghatározás — bár mint szerzője inkább így tisztelném szerényen: az a megközelítés —, hogy „Fejlődésünk mai fokán aligha vitathatja bárki is, hogy a helyesség kérdését csak egyféleképpen lehet és szokás feltenni: az egységes és közös nemzeti nyelv szempontjából” (idézi tőlem: 3: 62). Az én eredeti kifejtésemben ez mindössze azt jelentette: minden beszélő minden helyzetben szólhat úgy, ahogy a szájára jön, hiszen az anyanyelv „reflexnyelv”, belvilágunknak — kommunikációs szándékkal való — legspontánabb, legösztönösebb kivetítő eszköze; melynek használata közben a formának nem a „helyessége”, hanem a közlési szándékhoz mért adekvát volta a mérce s esetleg a gond; — ám ha nem azt keressük, hogy valamit hogyan kell „adott helyzetben” megfogalmaznunk, hanem hogy hogyan mondjuk — azaz: mondják — „helyesen magyarul”, akkor a természetes kontroll abban a normarétegben keresendő, amely