Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - THOMKA BEÁTA: Tolnai Ottó
Tolnai Ottó vetkezik, hanem szemléletmódjából. A lírai alanynak nincs egyebe, nincs közlendője azon az empirikus látomáson, metaforából szőtt imaginárius tárgyi világon kívül, melyben számára renddé rendeződik a világ. Minden materiális bűvölete, naturalista, realista törekvése ennek a fiktív univerzumnak a rendszerében nyeri el értelmét: a lét a semmis nyomokban mutatkozik a legszívesebben (Mi volt kérded a legszebb Dániában) Az ismeretelméleti kételyek azért nem háboríthatják a szemléletet, mert sértetlenül átmenti a nyelvben való teremtés gondolatát. Megadatott számára a semmis nyomok határtalan észlelési készsége, nemcsak azért, mert kifelé irányuló tekintete a finom műszer pontosságával működik, hanem mert az imaginációt s a benne teremtődő összképet a nyelv ritka kreativitásával szemlélheti. Fikciós képessége célt, irányt szab az imaginárius tartalmaknak, melyek közül az emlékezés és a képzelet a legkifejezettebb. Jelentőségük az alapvetően analógiás tudat működéséhez hasonlítható. A gondolkodási mechanizmus nem az absztrahálás, hanem a hasonlítás, párhuzamba állítás, kapcsolatteremtés eljárásai szerint funkcionál. A közvetettség benyomása abból származik, hogy a Wilhelm-dalok vagy az árvacsáth empirikus, valós, történeti, irodalom-, hely- és tárgytörténeti jelzésein, a tények faktografikus hitelességén mint biztos talajon lépdelve egyszeriben óvatlanul a metaforikus univerzum labirintusába tévedünk. A köznyelvi, beszélt nyelvi modor, a tagolatlan beszédfolyam is része e csapdának. Poétikum, forma, hagyomány és ars hűlt helyén keringve felszabadultakká válunk. A megértésnek nincsenek különösebb akadályai, formai bravúrok sem bonyolítják a kommunikációt. Az átfordulás egy nehezen észlelhető ponton következik be, melyet paradox módon együtt észlelünk a megszólalóval. Számára sem evidens, hol rugaszkodik el látomása a dolgoktól, hol nem mutatkoznak többé saját oksági, temporális meghatározottságuk elemeként, hanem egy misztikus összefüggés részeiként. Az az út is ugyanilyen titokzatos, mely az imagináriustól a fiktív felé vezet, s melybe egyszeriben kényszerítő erővel törnek be kulturális, történelmi vagy mindennapi léttapasztalati mozzanatok. A közvetettség és erőteljes utalásosság nem csupán a metaforikus nyelvhasználat szemantikájának a következménye. Legalább ilyen jelentős forrása a lírai szubjektum indirekt önkifejeződése. A konfesszionális attitűd minden jele részleges feltá- rulkozás, mely a személy lényének és lényegének nagyobbik felét árnyékban hagyja. Szellemre, észjárásra, gondolkodói alkatra, műveltségre, szenzualitásra, képzeletre s az ezeket mozgató asszociatív logikára lesz rálátásunk, a dolgok átélésének, befogadásának mélyrétegére, a személyiségszerkezetre nem. A tárgyra s tényre orientált beszédhelyzet és magatartás ezt a valóságsíkot érintetlenül hagyja. beszéltem mint gőzölgő karfiolt helyezve agyam a harmattal teli pohár mellé példámon hogy szemléltessem azt a más logikát azt a más direktebb viszonyulást
