Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Sőlyomvadászat dód, hogy hívnak engem? Szokol Eszternek hívnak, Lázár! Semmit nem mond a nevem? Nem emlékeztet valamire, ami nemrégen még mindkettőnk számára fontos lehetett volna, Lázár? Ebben a pillanatban valami felvillant az emlékezetemben. Először egy mitikus erejű döbbenet vágott belém, a szlovák Szokol ugyanis magyarul sólymot jelent. Majd megnyílt a múltam, s kilépett belőle egy ijedt szemű, fehér arcú gyereklány, soványka, a melle halma alig látható, orra tövében s a szeme alatt halvány, kedves szeplők, szava halk és félénk. — A falunkban voltak Szokolok... — habogtam meglepetten és álmélkodva —, laktak ott Szokolok, a Nyírségből települtek be. Igen, a tirpák Szokolok a Nyírségből! Szokatlan név volt, sosem élt Szokol nevű család a faluban előttetek. — Egyetemista voltál, és a nyári szünidőre hazajöttél, a Zúgóhoz jártál fürödni. Mi is oda jártunk, gyerekek, emlékszel? De mi csak a csendes, nyugodt vízben fürödtünk, távol a Zúgótól, ahol kiszélesedett és lelassult a víz, ahol nem kellett félnünk, ott úszkáltunk. Olyan voltál közöttünk, mint a kishalak között a hatalmas és méltóságos cápa, amelytől nem kell félni, mert nagy és erős ugyan, de nem emberevő. Beúsztál a Zúgó alá, és eltűntél a robajló víztömeg alatt, mindig elszorult a szívem. De te mindig előbuktál és kiemelkedtél a Zúgóból, küzdöttél a fehéren zúgó, csattogó habokkal, és legyőzted őket. Nem temethettek maguk alá. Csak a víz alá nyomtak, de ismét kiemelkedtél, mintha a habokból születtél volna, csak a szigony hiányzott a kezedből. A kamasz fiúk mind olyanok akartak lenni, mint amilyen te voltál! — A Zúgónál — motyogtam kábán, s nem fogtam fel a szavak értelmét —, te is ott voltál a Zúgónál? — Este együtt bicikliztünk a faluban, és... egy táncmulatságon egyszer táncoltál velem. — Sok lánnyal táncoltam — mondtam —, nagyon sok lánnyal táncoltam, de hát gyereklánnyal is?! — Aztán elmentél, de én mindent tudtam rólad. A figyelmem úgy követett, mint az árnyék, mely néma és gyakran láthatatlan, de hűséges, és nem maradhat el tőlünk, mert hozzánk tartozik. Hallottam, hogy megnősültél, és sírtam, aztán nemsokára én is férjhez mentem. De azután is figyelemmel kísértem az életed, mindenről tudtam, ami veled történt. Már én is itt éltem a városban. Gondolatban veled voltam, amikor hatvannyolc után nagy ember lettél, s később, mikor leváltottak, és eltűntél a nyilvánosság elől. Akkor meg akartalak keresni, hogy vigasztaljalak, de nem mertem! Ma is sok újságot őrzök, melyekben írtál, nyilatkoztál, vagy bennük van a neved. Megszólítani azonban sosem mertelek, bár sokszor láttalak beszélni, megnyitottál egy-egy kiállítást, a színházban is találkoztunk. Mégsem mertem odamenni hozzád, féltem, hogy nem ismersz meg, hogy már rég elfelejtettél. Azon a népgyűlésen véletlenül láttalak meg, de aztán tudatosan sodródtam melléd a tömegben, mert én is magányos voltam, és meg kellett, hogy szólítsalak. De hát te nem változtál! Elfogadtál, és hálás voltál a magad módján, talán örömet is szereztem neked vagy legalábbis megnyugtattalak. De mindig éreztem, hogy mélyen és teljesen sohasem érdekeltelek. A nevemre sem voltál kíváncsi, elég volt, hogy Esz-
