Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula temek szólíthatsz, s ha nem úgy hívnának, az sem lett volna baj. Így történt, Vazallus Lázár, kedvesem! — Hol vagy? — kérdeztem és féltem, hogy elcsuklik a hangom. — Most hol vagy, azonnal odamegyek! — Már késő... — válaszolta Eszter, s bánatosnak éreztem a hangját, fájdalmasnak, mégis keménynek és hajthatatlannak. Ismét kiáltani akartam: Hol vagy, Eszter? — Késő, nem lehet újrakezdenünk — folytatta az asszony. — Azt hinnéd, hogy a szánalom vitt hozzád, hogy sajnáljalak, s ez mindkettőnket megalázna, nem akarom! Te egykor isten voltál nekem. Ennyi a történetünk, utoljára hívtalak, Lázár! — Hol vagy, Eszter? — kiáltottam végre. — Hol keresselek? — A városban, ahol te élsz... — válaszolta, és a vonal nagyot kattant, szinte dör- rent, mint amikor egy nehéz vaskaput becsapnak. XXV. A rendőrségi nyilvántartóban nem találták Szokol Esztert. A férje utáni nevét nem ismerem, a lakáscímét nem tudom. Addig járom a várost, míg össze nem találkozunk. Eszter bárhol megjelenhet, mindenütt kereshetem. Az esélyem, hogy találkozzam vele, egy a félmillióhoz. Nem, ezt pontosítanom kell. Bonyolult valószínűségszámításokba fogtam. Feltételezem, hogy az utcákon naponta összetalálkozom kétezer emberrel, akkor a félmilliós városban mikor találkozha- tom Eszterrel? Egyenleteket alkottam, ismeretlenekkel számoltam, a valószínűséget mérlegeltem. Számításaimba alighanem hiba csúszhatott, vagy helytelen módszert választottam, talán nem jól állítottam fel a végső egyenletet, mert az eredmény nem vezetett célhoz. Annyiféle kombinációt és oly sok lehetőséget nyertem, hogy megvalósításukhoz kevés lenne a hátralévő életem! A bizonyosság reménye szertefoszlott, s a valószínűség összezsugorodott és eltűnt a lehetőségek végtelenében. Nyakamba vettem a várost és a véletlenre bíztam magamat. Találkoznom kell Szokol Eszterrel! Járom az ucákat, a város szembejön velem. Az emberek idegesen, közömbösen és hetykén özönlenek felém. Egy sem mehet el mellettem anélkül, hogy rá ne néznék. Szembenézek velük, gyors pillantásokkal vizsgálom arcukat. Minden arcot látnom kell, hogy el ne szalasszam azt, akit keresek. Arcok folyama hömpölyög körülöttem, s én belemerülök az árba. Egy idő után, néhány nap múltán érzem, megszállottság s talán őrület van abban, amit teszek. Az alakok és arcok úgy folynak át tudatomon, mint a megáradt folyó. Alig látom a várost, az autóknak és a villamosoknak ösztönösen térek ki, szétszórt töredékekből nem áll össze az utcakép, kaotikus gomoly- gásban hullámzanak bennem az embertömegek. A tömegnek nincs ezer feje, egyetlen elmosódó és felismerhetetlen arca van!. Mikor pillantom meg azt az arcot, amelynek tekintete éles pengeként vágna belém, de a sebből, melyet ejtene rajtam, nem vér folyna, hanem mindent elborító életöröm?! A belvárosban kezdtem mohó utamat, sorra jártam a régi utcákat, átvágtam a történelmi tereken, őrködtem a villamosmegállókon és az autóbusz-állomásokon, belestem a trolibuszokba és a cukrászdákba, bebámultam a kávéházak ablakán. Mozik előtt ácsorogtam, vártam, hogy az előadás után tóduljon kifelé a nép. Az őrület tudata egyre erősebben él
