Irodalmi Szemle, 1994
1994/10 - DUBA GYULA: Sólyomvadászat
Duba Gyula Ezzel kezdte Bódis René beszélgetésünk érdemi részét. A szívverésem is elállt. Alighanem elsápadtam. — A családodat is veszélyezteted, ha megtagadod, hogy együtt dolgozz velünk! — folytatta Bódis René. Sarkon kellett volna fordulnom, és otthagynom?! Nem tudtam megtenni, nem ezt tettem. Még ezek után sem sejtettem, mit kívánnak tőlem. Érlelődni kezdett bennem a megbizonyosodás vágya, az önmagáért való kíváncsiság. Befolyásolt annak a tudata is, hogy Bódis René elől nem menekülhetek, úgyis rám talál! — Ez mit jelent a gyakorlatban? — Habozó kérdésemmel újabb lesújtó tények tudomásulvétele felé sodródom. — Mire vagyok alkalmas, milyen együttműködést kívántok tőlem? — Híreket szerzel, és továbbítod őket nekünk... — Tehát besúgó... spicli legyek?! — Ezek jelentették fel Rázga Pált!, jutott eszembe. — Informátor... — javított ki készségesen —, nagy különbség! A tét nyilvánvaló, a helyzet kitisztult. De nyugodt maradtam, védekezésül az igazságot választottam. Elmondtam, hogy az élet legmélyén vagyok, de megnyugtat és erőt ad, hogy tiszta a lelkiismeretem. Nem süllyedhetek tovább, mert megsemmisülnék! Bódis René azt válaszolta, hogy ha nem teszem meg, amire kér, meglátom, milyen az élet igazi mélysége! Annyira mély, hogy szinte feneketlen, s nincs onnan visszaút! Családostul belezuhanok, s akkor ámen, illetve kampec nekem. — Vállalom... — mondtam erre, bár tudtam, hogy Bódis nem tréfál, és éreztem, hogy félek. Bensőmet hideg fuvallatok dermesztették meg. Gyáva képzeletem, amely mindig akaratom ellenében festett elém rémképeket, már készülődött, hogy nekilásson és feltárja szörnyű romlásom lehetséges módozatait. S ezt nem engedhettem meg magamnak! Minden lelkierőmet összeszedve így folytattam. — Amit akartok, azt nem tehetem meg! Az önbecsülésem nélkül senki lennék! — Gondolkozz — mondta komoran, s úgy éreztem, kissé szánakozva Bódis —, úgyis senki leszel! A Dévény Szálló előtt elváltunk, magamra maradtam. De tudtam, hogy az én magányom csak illúzió lehet, életem hamarosan nyitottabb lesz, mint az örömlányoké. Bódis René az árnyékom lett. Sohasem én láttam meg elsőnek, pillantásom mindig a már engem figyelő tekintetével találkozott. Mindig úgy lépett elém, mintha a semmiből vált volna ki, egyszeriben ott állt előttem. Időnként megtörtént velem, hogy az utcán járva hirtelen hátrafordultam és körülnéztem, talán megpillantom, ahogy követ! Vagy befordultam a sarkon , és várakoztam, lestem, hogy leleplezzem, de ilyenkor sohasem jelent meg. Pedig éreztem, hogy a közelemben van, ösztöneim jelezték. Talán árnyékommá lett, úgy követett, hogy velem együtt ő is megállt. Aztán amikor a legkevésbé vártam, valahonnan kilépett és sétálni hívott, folyton beszélgetni akart velem. Bár a beszélgetéseink során ellenálltam, határozottan visszautasítani sohasem tudtam! Egyre süllyedtem, de még tartottam magamat. Hetek múltak el így, majd hónapok. Feleségemet ismeretlen férfihangok fenyegették telefonon. Fiamat beidézték a Szocialista Ifjúsági Szövetség vezetősége elé, bírálták, hogy extrém elveket vall, individualista és huligánkodásra hajlamos. Némi iga
