Irodalmi Szemle, 1994

1994/1 - TURCZI ÁRPÁD: A nyugtalanság lázadása

Turczi Árpád

(idill) sorait a nemlátás-keresés-pótlás összefüggéseire építi. Gyakran és talán túl sokan estünk már ebbe a hibába! De kérdezi ő is:

„vajon hány felnyársalt ősapa éledne föl s fakadna sírva ha nem lenne oly makacsul hallgatag a büszkeség az önérzet a halálvállalás és az undor?"

(030)

Önmaga mondja ki azt, ami legjellemzőbb rá:

„gyerektelen SZABADSÁG fetreng minden ízében remegve bár éppoly parázslón akár a szerelemnek hitt megfutamodás tékozló öröme"

(az elnapolt vérszerződés)

Fehér Sándor költészetéről szólva bevezetőként Umberto Eco szavait lehetne segítségül hívni, akár az olvasó szemszögéből is: „...minden egyes műélvező magával hozza konkrét létszituációját, sajátos feltételekből megszabott érzékenységét, meghatározott kultúráját, ízlését, hajlamát, személyes előítéleteit, úgyhogy az erdeti forma megértése egy meghatározott egyéni szemszögből nézve történik Lényegében véve egy forma esztétikailag annyira értékes, amennyire sokféle szemszögből látható és érthető meg, amennyire az aspektusoknak és a rezonanciáknak a bőségét kínálja, anélkül hogy megszűnnék ugyanaz maradni... ” (A nyitott mű) Fehér Sándor személyében szűkszavú költővel állunk szemben. Valószínűleg sokkal sikeresebb a költészethez való hozzáállása, mint társaié, hisz míg a többiek egy-egy jó sorukat szóorgiával fonják körül, addig Fehér Sándor szabadon, felesleges dolgoktól mentesen rögzíti gondolatait:

„a teleizzadt ing

érdemeim teljes elismerése mellett"

(Vagyok)

„egy darab béke”

(lelet)

„(fiélt 100 évet"

(A XX. század sírkövére)

Az értékelés szempontjából van egy hátránya is az egy- és kétsorosainak: nem lehet felismerni, mi bújik mögöttük. Felkelti az érdeklődést, vajon melyik a szerző igazi arca. Fehér ugyanis kapkod, nincs levegője, mondhatnók:

„mint minden ember — célom — keresem — elveszett múltam pedig felejthetetlen — IQ-0 — siita mohamedánok lövik a