Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

gásúak közül Péntek János is fontos helyen említ Gumperz nyomán). A nyelv iránti hűség első szinten ugyanis a nyelv iránti hűség, ha nyíltan felmerül a kérdése (látszólag ellentmondva Halliday fentebb idézett elvének). A határon túli magyarság körében most ez a helyzet. Az igen — nem bináris válaszlehetőség pedig nem ismeri igen alatti bontást. Az igen mellett egyetlen érték van, a magyarul való megszólalás. A hátrányos politikai döntésekre nem is jöhet más nyelvi válasz. A milyen kérdése messze az igen alatt jelenhet meg. Hiszen kérdéses, hogy a politikai jellegű, az egész (magyar) nyelvet érintő (eltérő fokú és módú) stigmatizáció mellett a magyar anyanyelvű elvisel-e még egy másik, nyelven belüli stigmatizációt. Péntek János fentebb idézett „normalazítási” javaslata voltaképpen válasz e kérdésre. E föltevésekre és válaszokra a többségi politikai hatalom bármilyen újabb válaszokat adhat: a nem jóindulatú megközelítés mindig találhat ellenséges mozzanatot.

Végül a legsúlyosabb vádról. Az antropológiai felfogás szerint egy nyelv belső változatossága nem fenyegeti a nyelv fennmaradását. Jakab István aggodalmai érthetőek és méltánylandóak. Ám a „tudományos objektivitás” módszertanába bújtatott érzelmi felhangok csak bajt okozhatnak. Mert könnyű sikert aratni olyan kijelentésekkel, melyek szerint „jövőbeli tevékenységünk nemcsak.. A hibás nyelvi-nyelvhasználati jelenségek elleni harc, hanem küzdelem a magukat nyelvelméleti szakértőknek kikiáltó szobatudósokkal is, akiknek fontosabbak a maguk kiagyalta elméletek, mint anyanyelvűnk fönnmaradásának ügye” (Jakab 1994: 47). Csak éppen nehezen lehet értelmezni ezeket a kijelentéseket. Hiszen mit jelent egy ilyen mondat? Például azt, hogy jómagam nekiláttam a határon túli magyarokat megfosztani anyanyelvűktől, csak azért, mert anyanyelvváltozatukat (nyelvjárásukat) többre becsülöm, mint más nyelvészek, s ebben segítségemre jött Lanstyák István? A magyar nyelv nem marad fenn (a határon túl), mert néhány nyelvész elméletek gyártásával foglalatoskodik, ahelyett, hogy minden magyart szép tiszta magyar beszédre tanítana? Mert ők nem tudnak szépen, tisztán magyarul? Ki gondolhat ilyet komolyan? S ha igen, mivel bizonyítja? Jakab István e ponton összecsúsztatja a nyelvműelő és a nyelvpolitikai kérdéseket, ahogy már föntebb említettük, s a nyelvpolitikai veszedelemket rávetíti a nyelvhelyességiekre.

Olvashatunk manapság efféle érzelmi mondatokat, vádak nélkül is, illetve a vád valamely külső, meg nem nevezett hatalomra irányul, melytől még misztikusabbá válik a kérdés. így ír például Heltainé Nagy Erzsébet egy helyütt: „Most kell mindent az alapoktól kezdenünk, most, amikor már majdnem elveszítettük anyanyelvűnket, nemzettudatunkat, amikor — Sütő kifejezésével — nyelvkárosultak vagyunk, és e töredezett, szakadozott nyelvvel kell jövőt építenünk a változásokat élő Közép-Európában ” (Heltainé Nagy t993: 150). A mondat a teljes magyar beszélő közösségre vonatkozik, minden különbségtevés nélkül. Ilyen megfogalmazásban hogyan merülhet föl a nyelvvesztés kérdése? Talán kezdtünk Magyarországon (is) nem magyarul beszélni? S miben található általában a magyar nyelv töredezettsége, beszélőinek általános nyelvkárosultsága? Mik azok az alapok? Mind megválaszolhatatlan kérdés, mert megválaszolatlan kérdés, mert adat nélkül általánosít, mert nem személyes meggyő