Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

Tolcsvai Nagy Gábor

pluralizmust teremtve (Paunonen 1984). A magyarországi történések nagyon is természetes módon hasonlítanak a finn (és más, német stb.) példához (jóllehet eddig nemigen esett szó a hazai sztenderdizáció áldozatairól). Magyarországon nem fenyegeti veszély a magyar nyelvet. A határon túl vannak ilyen — főképp politikai eredetű — veszélyek. Az anyaországban tehát nyelvi pluralizálódás zajlik a magasan intellektualizált körökben is, míg a határon túl a nyelvi egységesítésnek a jelek szerint legalább olyan erős tábora van, mint a szétkülönbözésnek, pontosabban az egyéni és csoportidentitás nyelvbeli kinyilvánítóinak. Ám a nyelvi egység határon túli hívei a közeljövőben Magyarországon valószínűleg egyre nehezebben fogják megtalálni a nyelvi egység etalonját. Ezt a folymatot nem a nyelvművelők vezénylik, nem is az „árulók”, hanem a nyelvi praxisban részt vevő magyar anyanyelvűek, a teljes magyar beszélő közösség egyenjogú tagjai. Ezért a határon túli egység hívei talán épp az egység hirdetésével fognak elkülönbözni a magyarországi gyakorlattól. A kézikönyvektől esetleg nem, de hát a kézikönyv mindig múltbeli állapotot rögzít.

S ha már nyelvészek által történő önállóságra ítélésről szólunk: vajon hogyan vélekedik Jakab István és minden követője Deme Lászlónak arról a nézetéről, mely szerint a határon túli magyarság nem tartozik a magyar nemzethez. Vajon miféle nyelvi egység lehetséges ilyen keretben, s egyáltalán hogyan lehet másokat vádolni azzal, amiben a vádló vétkes. Például „Én ma sem ének egyet ezzel a tizenötmilliós nemzetkoncepcióval, énszerintem egy tízmilliós nemzet létezik, és azon kívül vannak nemzetiségek; mégpedig vannak a nemzetiségi tömbök, és vannak nemzetiségi szórványok, amelyek természetesen szerves, szoros és genetikus kapcsolatban állnak a nemzettel és egymással, de jöhet még olyan fordulat a történelemben, hogy megint lehúzzák a rolókat, és ha akkor a nemzetiségek nem tudnak köldökzsinór nélkül, önmaguk fejlettségéből táplálkozni, akkor nagy bajt csináltunk ezeknek a csoportoknak” (Deme

1991). Csak kérdezem ezek után, hogy ki az, aki „önállóságra ítéli” a határon túli magyarság régiónkénti csoportjait? Vagy Deme László ezt csak politikai, gazdasági és kulturális értelemben gondolja, nyelvi szempontból nem? S akkor ez hogyan lehetséges? Hogyan lehetséges lehúzott rolók mellett, köldökzsinór nélkül tökéletes nyelvi egység? Csupa megválaszolatlan kérdés, amely mögött a nyelvi egység zavaróan homogén felfogása mellett a nemzetfogalom tisztázatlansága munkál.

A különbözés tehát nem provincializmus. Éppen itt ragadható meg a fentebb említett szinteződés kérdése: önmagában a nyelvjárási kiejtés vagy szóhasználat nem jelenti a röghöz kötöttséget; ellenben felülről nézve, szövegszinten a megformáltság lehet provinciális, ám aligha pusztán valamely regionális kötöttség miatt. Valamint a nyelvjárási, regionális hagyomány alapvetően különbözik az idegen hatástól, adott esetben a szlovacizmustól. Ebben a gondolatmenetben kétségessé válik, hogy a kétnyelvűség hatásai ellen csakis a köznyelv, a sztenderd ad kellő védelmet. Az egységben megmutatkozó sokféleség nem a globális egység megszüntetője. A tárggyá idegenített nyelv ellenben szétbomlasztja a közösséget.

E kérdéskörben valószínűleg központi kategóriává válik a magyarázóelvben s ezáltal az értékek kijelölésében is a nyelv iránti lojalitás (melyet a strukturalista felfo-