Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - NYELV ÉS LÉLEK - TOLCSVAI NAGY GÁBOR: Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy diskurzus

mint a politika vagy a sajtó nyelvhasználatában. A hazai nyelvművelés mindezidáig nemigen vett tudomást e folyamatokról, vagy ha igen, akkor zavart közhelyekkel vagy a köznyelv terminus értelmezhetetlenül tágra nyitásával hagyja függőben a kérdést (1. pl. Sebestyén 1981, ill. fentebb a Péntek János írásával kapcsolatban jelzett dilemmát). Ezt a folyamatot nyilvánvalóan nem lehet egyszerűen rávetíteni a kisebbségi magyarok nyelvi helyzetére, de tudomásul kell venni a kiinduló alapnak számító sztenderd praxisbeli relativizálódását különböző hagyományok, regiszterek mentén.

S ahogy Jakab István és követői nyelvfelfogásáböl igenis következik, hogy a sztenderd központi és egyetlen normaént való felfogása éppúgy kirekeszti a „helyes” magyar megnyilatkozások köréből a sok évszázados hagyománnyal bíró nyelvjárásias ejtésformákat, mint a néhány évtizedes urbánus lazítási folyamatokat (vö. Szende

1990), éppúgy a szlovacizmusokat, mint általában az idegen szavakat vagy a szlenge- sedés szókészleti eredményét, egy kalap alá vonva minden szociálpszichológiai helyzetet, addig az antropológiai felfogásból az következik, hogy a sok évszázados hagyománnyal bíró regionalitásokat értékként kell kezelni, a sztenderd mellé kell állítani, míg például a lazítással kapcsolatban rétegzett választ kell adni: a profeszi- onális beszéd ezt aligha tűri meg, s más nyilvános kommunikációs terekben sem tartható föltétlen pozitív értéknek, egyébként pedig a műveltségi és hagyomány szerinti megoszlásban adott válaszokra nemigen lehet befolyása (azaz: a mai magyar műveltebb és,Vagy hagyományukban tudatosabb csoportok minden jel szerint jobban ellenállnak a lazítási folyamatoknak, mint a kevésbé reflektáltak).

Mindebből az következik számomra, s remélem, az olvasó számára szintén, hogy az antropológiai felfogás, ill. saját írásaim ellen felhozott vádak legalábbis alaptalanok. Jakab István azt írja, hogy „nyelvi önállóságra ítél" (T. N. G.) bennünket egy regionális köznyelvvel", ill. „A szerző arra az álláspontra helyezkedett, hogy a határon túli magyaroknak nem kellene a magyarországi normákhoz igazodniuk, vagyis a nyelvi önállóság gondolatát propagálja” (Jakab 1994: 53). Ezt a vádat már Grétsy László is megfogalmazta az 1992-ben tartott nyelvművelő konferencián (Grétsy 1993: 403). Grétsy a következő passzust idézi sokat vitatott Regio-beli írásomból: „Összefoglalásul: a határon túli magyarság régiókénti nyelvi tudatát saját hagyományaik alapján és speciális körülményeik között kell megerősíteni. Ez nem jelenti a magyarországitól való elválasztást, csupán az egészséges önállóságot ” (Tolcsvai Nagy 1991). Bár a hermeneutikai dilemmát ismerni vélem, mégis arra kérem az olvasót, figyelmesen tanulmányozza akkori két mondatomat (esetleg az egész írást), s azután döntse el, kit, kiket akarok leválasztani a magyar nemzettestről.

Kénytelen vagyok újra idézni a finn Heikki Paunonen magyarul is olvasható elemzését a magyarhoz hasonló finn nyelv történetéről, melyben a jeles szocioling- vista kimutatja, hogy a finn nyelv 19. századi történetében az áldozatokkal járó egységesítés volt az egyetlen járható út a finn nyelv és nemzet fennmaradásáért folytatott küzdelemben, míg e folyamat — a helyzet és a célok változtával — átalakult, s a finn nyelvi értékrendben az egyén és a csoport került előtérbe, újra nyelvi