Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - TÓTH KÁROLY: Egy kelet-európai gondolkodó
TÓTH KÁROLY Egy kelet-európai gondolkodó (Peter Zajac portréja) Elhangzott a Tanulmány Kiadó által rendezett Mai kelet-európai gondolkodók c. konferencián 1994. március 12-én, Pécsett. A mai szlovákiai és a szlovák közgondolkodók értékelése során nagyon sok olyan összefüggést kell tisztáznunk, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy megértsük a szlovákiai közállapotokat, az egyes személyiségek közösségi és egyéni motivációját, azokat a belső mozgatórugókat, amelyek aktívan formálták egyéniségüket. Sajnos, itt erre csak érintőlegesen adódik lehetőség, csak vázlatosan lehet utalni azokra a legfontosabb kulturális és társadalmi mozzanatokra, amelyek az elmúlt években meghatározóan hatottak az egyes szlovák értelmiségiek közéleti és politikai szereplésére. Peter Zajac ahhoz a középgenerációhoz tartozik, amelyet szlovákiai magyar viszonylatban talán a legmarkánsabban Grendel Lajos neve fémjelez. Középgenerációt mondok, de ez a fogalom ma már nem elsősorban időbeli meghatározást jelent, hanem amolyan archaikus fogalomként, inkább pejoratív felhangokkal társuló elkülönülést az irodalmon belül zajló korábbi törekvésektől. Nem e nemzedék nevezte magát középgenerációnak, hanem mások sütötték rá ezt a jelzőt, mintegy jelezve, bármennyire is törekszik ez a nemzedék meghatározó szerepre az irodalmon és az irodalomtudományon belül, mindig csak a második lesz az idősebb generáció után. Ennek a nemzedéknek egyik legnagyobb erénye az volt, hogy megtűrte ezt a fajta „megbélyegzést”, nem törődött vele, s szabadságértelmezése és -törekvése éppen ebből adódott. Szlovákiában — más közép- és kelet-európai államokhoz hasonlóan — az ellenzékiségnek több formája volt. A nyílt ellenzékiség mellett, melyet Milan Šimečka, Miroslav Kusý, Ján Čarnogurský stb. képviselt, Peter Zajac inkább az ún. intézeti ellenzék vagy másként gondolkodás kiemelkedő személyisége volt. Ezen utóbbi ellenzéki csoport tagjai azok voltak, akik valamilyen intézetben a hivatalos törekvések „árnyékában”, gyakorlatban sokszor a hivatalossal teljes ellentétes nézeteket képviseltek, s ennek a különállásnak mindig szakmai és sohasem politikai felhangjai voltak. Ján Štrasser, Martin Bútora stb. nevét említhetném, szlovákiai magyar viszonylatban pedig Balla Kálmánét, Koncsol Lászlóét stb. A szlovákiai értelmiség önazonosság-keresése volt ez, semmi esetre sem a nyílt ellenállás vállalása. Nem szeretnék kitérni itt a hetvenes évek Szlovákiájának kulturális közállapotaira, a hu- sáki konszolidáció időszakára, mely a nyolcvanas évek első felére is kihatással volt, csak annyit jegyeznék meg, hogy mindezen nagy, országos kultúrpolitikai célkitűzé
