Irodalmi Szemle, 1994

1994/9 - JÁN ŠTRASSER: Kinek van szüksége ellenségre?

Kinek van szüksége ellenségre?

ként fogták fel. Összedőlt egy világ, amelyet hosszú idő alatt — s egyesek nem is egészen egyszerűen — fogadtak magukévá, amíg nem lett számukra áttekinthető és érthető. A hatalom világos játékszabályokat határozott meg. Mindenki tudta, hogy ezek tiszteletben tartása stabil, némileg átlagon felüli társadalmi státuszt biztosít számára. Tudta, hogy javíthat a helyzetén az alkalmazkodás fokozott mértékével, és ronthat az ideológiai korlátok áthágásával. Ez a világ nem engedett teret az entel- lektüel individuális létéhez — egyértelműen meghatározott ideológiai felszólításokkal és következményekkel szabályozott, szabványos kollektív létet követelt tőle. És ezt a szerepet is, sőt éppen ezt fogadta el a szlovák író minden nagyobb vonakodás nélkül. Előnyeit főként azok méltányolták, akik a maguk identitását elsősorban egy presztízst élvező társadalmi csoporthoz való tartozásra alapozták, s ez a tény társadalmilag, anyagilag és pszichikailag is busásasn pótolta egyéni alkotómunkájuk hiányait. Ebből a szemszögből nézve érthető, hogy nem egy szlovák író a hirtelen „szabadságba vettetést” úgy fogta fel, mint olyasvalamit, ami veszedelmesen fenyegeti társadalmi szerepének problémamentes funkcionálását. Tapasztalata azt súgta neki, hogy a hivatalos irodalmi élet keretein kívül működni, nem az államtól előnyben részesített kultúrában benne lenni, mindig kétes dolog volt. Eddig nem ismert szabadságának feltáruló tere, amely politikailag nem megállapodott, társadalmilag rendezetlen, értékrend szempontjából viszonylagos, félelmet ébresztett benne, nemcsak szociális, hanem valósággal egzisztenciális félelmet.

Az új helyzettel ki-ki a maga módján egyezett ki. A megoldásnak egy típusa azonban jellemzővé vált a szlovák értelmiség jelentős része esetében.

Ahogy Szlovákiában folyamatosan érett és kristályosodott a nemzeti és állami emancipáció betetőzésének eszméje, úgy nyílt a kollektív lét elveszett paradicsoma után vágyakozók számára lehetőség és alkalom az új platform jegyében felújítani a kollektív létet. A Szlovák Értelmiség Kongresszusa (1992. 5. 30-án) ezt a program- nyilatkozatában meg is fogalmazta: „A nemzeti érdek magasabb rendű elve alapján kell összefognunk."

Az embereket, akik érdeklődést mutattak az egységesülés ilyen módja iránt, különböző indítékok vezették. Egyesek ezzel fejezték ki spontán módon a maguk eszmei állásfoglalását. Mások egyszerűen nem találtak elég erőt és bátorságot magukban ahhoz, hogy becsületesen felülvizsgálják saját múltjukat. Sokan mások egyszerűen arra vágytak, hogy újra kollektivizálják írói létüket, hogy olyan társulásban horgonyozzanak le, amelyekben egy meghatározott közösséghez való tartozás tényét többre értékelik, mint az egyéni alkotó cselekvést. Nem egyet közülük az vezetett ide, hogy félelmet, idegenkedést, néha már xenofóbiás gátlásokat váltott ki belőle az a reális lehetőség, szükséglet, sőt elkerülhetetlen követelmény, hogy intellektuálisan szembesüljön a hirtelen megnyílt kíváncsi és párbeszédre vágyó külföldet képviselő partnerekkel. Ez utóbbi állításom bizonyítására idézem egy bizonyos szlovák író néhány figyelemre méltó kijelentését; az idézetek egy megjelent beszélgetésből valók:,,...a nemzet alapjait kell magasabb szintre emelnünk, és a világ előtt a lehető legtökéletesebb make-up-pel ellátnunk(...) A nemzetközi intézmények szlovákiai alosztályai most olyan zárt társulások, ahol többnyire a szlovákellenes nézetek megrög-