Irodalmi Szemle, 1994
1994/9 - JÁN ŠTRASSER: Kinek van szüksége ellenségre?
Ján Štrasser zott köre található. A pluralizmusról és a politikai kultúráról megfeledkezve világfiakká váltak, akik mocskolják azt a világot, amelyből kinőttek(...) A szlovákságnak nem kel! csorbítania nemzeti büszkeségét, bizonyíthatóan tehetségesebb és műveltebb, mint az őt körülvevő európai átlag. ” Különös figyelmet bátorkodnék szentelni azoknak, akik számára „a nemzeti érdek magasabb rendű elve” mindenekelőtt eséllyé vált ahhoz, hogy átfessék múltjukat, és így új identitást szerezzenek, mivel abban a régiben a totalitárius rendszerrel való azonosulás túlságosan nagy mértéke mutatkozott meg. Éppen ebből a csoportból kerültek felszínre olyan egyének, akik miután megállapították, hogy az egykori kommunista egység felújíthatatlan, egy új egységet kezdtek kovácsolni, és ehhez kerestek társadalmilag hatékony kifejezést. Ennek az „új egységnek” a jellegét a megfogalmazói publicisztikai szövegek tucatjaiban fejtették ki. A „nemzeti érdek”, amely ezen írások tartalmában dominál, két síkon jelenik meg. Az első a nemzeti elv abszolút érvényének meghirdetése, ennek mint a Szlovák Köztársaság területén élő polgárok alapvető és döntő szerves, összetartó elemének hangsúlyozása. A nemzeti állam történelmi és időszerű kérdéseinek komoly és tárgyilagos elemzése itt rendszerint hiányzik, s ezt a propaganda jellegű megnyilatkozások, szónoki hév és a nemzeti élet megnyilvánulásai jelképeinek összességére és szertartásosságára vetett hangsúly pótolja. A másik sík: egy határozottan szembehelyezkedő, sőt agresszív hozzáállás a szlovák értelmiség mindazon tagjaihoz (de nem csak hozzájuk), akik számára a poszttotalitárius időszakban a nemzeti meghatározottság nem vált új ideológiai doktrínává és végképp nem valamiféle új fétissé, hanem az maradt, ami számukra mindig is volt: emberi és polgári létük, alkotókészségük egyik természetes feltétele, értelmiségi teljesítményeik természetszerűen jelen levő, célszerűségtől vezettetve fel nem nagyított ösz- szetevője. így született meg az alakulóban levő nemzeti fundamentalizmus méhében a polarizált szlovák értelmiségről szóló tétel: kitalálták az ún. világpolgárokat, s ezekkel szemben kemény, ellenséges fellépést szorgalmaznak, holott a szlovák poszttotalitárius társadalmi valóság erre nem adott és nem ad nyomós okot. Az úgynevezett árulók, bérencek, janicsárok, világpolgárok és Szlovákia hasonló címkékkel megbélyegzett „ellenségei” ellen meghirdetett dzsihad, azaz szent háború, ma sajnos az ultranacionalista beállítottságú szlovák értelmiség több képviselője közéleti tevékenységének lényeges tartalmává vált. Ez a hadakozás már régen túllépte a nézetek ütköztetésének, az intellektuális vitának a határait, és lesüllyedt a legalantasabb politikai szintre, melynek szerves része a tárgyilagos párbeszéd iránti érzék elvesztése, a másként gondolkodók nézetei és álláspontjai iránt tanúsított elemi tolerancia hiánya, az ellentmondóknak a publicisztika legalpáribb eszközeivel folytatott rágalmazása, gyalázása, botrányba keverése. Azokat az írókat, akik elsőrendűen produktívnak tartják az egyéni létet, akik ebben látják az intellektuális függetlenség és a természetes, teljes értékű szabadság elsődleges kifejezését, mindazokkal a kockázatokkal együtt, amelyeket a megvalósult szabadság hoz magával, a szlovák értelmiségnek azokat a tagjait, akik nem kis aggodalommal figyelik a nemzeti türelmetlenség Szlovákiában megnyilvánuló céltudatos
